Irodalmi Szemle, 1981
1981/5 - Varga Erzsébet: Százéves a Slovenské pohľady
Varga Erzsébet SZÁZÉVES A SLOVENSKÉ POHĽADY Elérkezett hát a szívszorongató, megismételhetetlen, mert százévenként csak egyszer adódó pillanat, amikor kissé megilletődve, meghatottan, keresve a halk, de kifejező, nem harsány, nem túlságosan patetikus, de lehetőleg nem is hétköznapi — mert ünnephez méltó — szavakat, ki kellene mondanunk, le kellene írnunk, amit olyan nehéz szavakba önteni, mondatokká formálni, hogy többnyire meg sem próbálkozunk vele, s inkább megelégszünk a már megszokott, elkoptatott, szinte közhellyé alacsonyitott kifejezéssel: szeretettel köszöntjük... Ám ha jól meggondoljuk, ebben az agyonhasznált, elkoptatott kifejezésben tulajdonképpen minden benne van: meghatottságunk, szívszorongásunk, ünnepi érzéseink, mindaz, amit szeretnénk valami nemmindennapian — a nem mindennapi eseményhez méltón — megfogalmazni. Mert a századik születésnap még akkor sem mindennapi esemény, ha nem személyről, hanem egy intézményről vagy — mint ebben az esetben — egy folyóiratról van szó. Nem mindennapi esemény, s nemcsak szlovákiai vagy csehszlovákiai körülmények között, hanem európai viszonylatban is: hiszen a századik születésnapját ünneplő Slovenské pohľady (Szlovák Szemle) nemcsak Csehszlovákia „legidősebb” irodalmi folyóirata, hanem Európában is a „legidősebbek” közé tartozik. S mi most mégis hiába keressük a szokatlan, közhellyé-nem-kop- tatott szavakat, íme, ezúttal sem tudunk szebbet, többet mondani, csupán ennyit, csak ezt: szeretettel köszöntjük . .. Szeretettel köszöntjük testvérlapunkat, a száz esztendős Slovenské pohladyt, s őszintén, szívből kívánjuk neki, hogy az elkövetkező időkben ugyanolyan sikeresen teljesítse küldetését, irodalomszervező és -népszerűsítő feladatát, ahogy azt az éppen maga mögött hagyott évszázadban tette. Az imént idézőjelbe tettem a legidősebbet, mert valamiképpen jelezni szerettem volna, hogy nem egészen helyénvaló, nem egészen pontos jelzőt használok. Hiszen a Pohl'adyt valóban csak akkor nevezhetjük „idős” folyóiratnak, ha nem a tartalmára, hanem kizárólag az életkorára, a száz esztendejére gondolunk: mert egyébként fiatal ma is, ugyanolyan fiatal, mint életének első harminc esztendejében volt. Persze, semmi okunk eltitkolni — s ezt bizonyára senki sem minősíti majd ünneprontásnak —, hogy meglehetősen fordulatos, mozgalmas, sőt izgalmas élete során nemcsak fiatal és fiatalos, radikális és haladó folyóirat volt a Pohľady, hanem voltak olyan időszakai is, amikor teljesen szembekerült eredeti önmagával, s ha nem is egészen maradi, de legalábbis hagyományos, öreges — vagy, ha úgy tetszik: patriarchális — folyóirat volt. Nem egyszer a riasztó elmúlással küszködött, sőt egy időben (az 1916—1922-es években) a valóságos „tetszhalál” állapotát is megízlelte. Ám mindig akadtak tehetséges, széles látókörű emberek, szorgos kultúrmunká- sok, akiket alkalmasabb jelző híján lelkeseknek nevezhetünk, s akik saját ügyüknek tekintvén a Pohlady ügyét, felkarolták, hóna alá nyúltak, átsegítették a súlyos és kevésbé súlyos válságokon, mert nemzetük sorsán kívül és nemzetük sorsával együtt a nemzeti irodalom sorsát is szívükön viselték — tehát az irodalmi folyóirat léte, sorsa sem lehetett közömbös számukra. Ezek között a lelkesek között kell felsorolnunk mindenekelőtt a Pohlady egymást követő szerkesztőit: Svetozár Hurban-Vajanskýt, Jozef Škultétyt, Stefan Krčméryt és a felejthetetlen szerkesztő-kritikust, Andrej Mrázt, aki 1928-ban kezdett publikálni a folyóiratban, s a rossz emlékű háborús „szünet” (1939— 1944) kivételével egészen haláláig hű maradt a Slovenské pohl'adyhoz. Fiatal ma is, ugyanolyan fiatal, mint életének első harminc esztendejében volt: nem mintha ma is egyetlen generáció — a legifjabbak — folyóirata lenne, miként annak
