Irodalmi Szemle, 1981

1981/4 - NAPLÓ - Cselényi László: A kísérletező ember

ért s talán nem szükséges hangsúlyozni, hogy ez természetesen nemcsak első személyben értendő, hanem általánosabb élményről beszélek, s elég zivataros időben: rögtön a saját bőrünkön érezzük, hogy ha Németh Lászlóról van szó, akkor nemcsak irodalomról beszélünk, hanem sokkal többről. Noha akkor sem értettem (értettük) s máig sem értem, mi baj volt azzal a konföderációval? S egyáltalán Németh Lászlóval? Mert ami Duna-Euró- pát illeti: végeredményben már akkor is a levegőben volt az, ami mára égetően aktuálissá vált a KGST tagországok viszonylatában: a tejtestvériség, Duna-Euró- pa (mindegy, hogy minek nevezzük), egyszerűen a szocialista országok testvéri közössége, gazdasági, kulturális és politikai egymásra utaltsága, ha úgy tetszik: föderációja.

Mi, lelkes tizennyolc évesek, természetes, hogy kapva-kaptunk az elénkbe dobott eszmén: konföderáció, Duna-Európa. S azóta se tudott senki bennünket ebből kiábrándítani, hisz ma már napnál világosabb: a jövő egyetlen lehetséges útja ez. Más kérdés, hogy Németh László (vagy Kossuth, vagy Jászi, Kun Béla, a Sarlósok, vagy Fábry) hogyan képzelte ezt el, szocialista vagy kapitalista alapon, a kérdés mai napig sem került le az asztalról, s Németh László koncepciója az egyik leg- megfontoltabb elképzelés a KGST szellemi őseit illetően, ugyanúgy, mint más viszonylatban a minőségi szocializmus, „a minőség forradalma”.

Apropó, a minőség forradalma. Ez is vészjelként hangzott (s talán még hangzik is) mind a mai napig. Pedig hát hol és mikor volt aktuálisabb ez a minőségi kérdés, mint ma a Dunatájon, a szocialista Közép-Kelet-Európában? S vajon a mai Magyarország „minőség-szocializmusa” nem az egykori Németh László-i eszmét valósítja-e meg, immár a gyakorlatban? S a KGST alapelvei olyannyira távol es- nek-e a Duna-Európa gondolatától, mint azt igyekeztek velünk oly soká elhitetni, noha kétségtelen, hogy a harmincas években született gondolat magában hordozta természetesen az akkor ugyancsak aktuális pángermanizmus elleni védekezést s a veszélyeztetett kis szomszédnépek összefogásának szükségességét. De az már egyáltalán nem véletlen, hogy minden kálvária ellenére az elsők között kapja meg ötvenhét márciusában a Kossuth-díjat, ellátogat a Szovjetunióba, s megírja azóta

is vitatott vígjátékát, az Utazást. Több mint két évtizede már ennek, s a Németh László-i gondolatok azóta is erjednek a mai magyar (s talán-talán immár nemcsak a magyar) társadalomban.

Hetek óta készülök már Németh Lászlóból, hetek óta forgatom a hatalmas élet- mű-sorozat testes köteteit s a róla szóló, mára már ugyancsak tekintélyes irodalmat. Micsoda életmű! Nem tudom, nem tudom, nem a legnagyobb monumentuma-e századunk magyar literatúrájának, s akad-e párja hét évszázad magyar írói között? Tudom persze, hogy volt Petőfi meg Arany, Ady meg Móricz, Babits meg József Attila, s volt Bartók meg Kodály meg Lukács György, ám ezek egy-egy területén voltak óriások az egyetemes művelődésnek, legtöbben a lírában, Móricz a prózában, Bartók és Kodály a zenében, Lukács a filozófiában, esztétikában. De Németh László a zenén meg a lírán kívül (noha még verseket is írt), valamennyiben otthon volt. S ez semmiképpen sem jelent (nála nem!) dilettantizmust. Szabó Dezsőnél jelent, Németh Lászlónál nem jelent. Bámulom a húsz vaskos kötetben megjelent életművét s hozzáképzelem a huszonegyediket, a mindmáig kéziratban senyvedő Sorskérdé- seket. Melyikhez forduljak, melyikkel kezdjem az újraismerkedést? A négykötetnyi dráma-sorozattal? A hét kötetben napvilágot látott „regényfolyammal”? A Homályból homályba címen megjelent önéletírásokkal avagy az ugyancsak féltucatnyinál több esszé-gyűjteményekkel? Reménytelen dilemma! Megpróbálkozom hát a húsz kötetből kiszorult írások olvasásával vagy újraolvasásával. A csak most kezembe került Szekfű Gyula-tanulmánnyal például, s az első nagy Németh-tanulmány- kötettel, a Magyarság és Európával.

Ez utóbbit olvastam már annak idején, főiskolás koromban, az ötvenes évek végén, s tudatosítva vagy tudat alatt, olyannyira véremmé kellett, hogy váljon, s kellett, hogy hasson további fejlődésemre, s most, jó húsz év után olvasva, mégis szinte megdöbbenek tőle: mintha most olvasnám legeslegelőször. S egészen más szemmel, mint annak idején. S mit olvasok ki belőle? Azt, hogy mindazok ellenére, hogy a Magyarság és Európa nyilván Németh leginkább vitatott könyvei közé tartozott, úgy a háború előtt (az első fontos kritikát Vas István írta róla még harminchatban), mint később, érzésem szerint