Irodalmi Szemle, 1981

1981/4 - ÉLŐ MÚLT - Csanda Sándor: Rimay János

vemet” kezdetű tekinthető bizonyosan a széthullott Lídia-ciklus darabjának, a többinek helyét a feltételezett nagyobb kompozícióban már nem lehet megállapítani.

A Balassiéhoz hasonló mély érzelmek közvetlen megnyilvánulását e szerelmi költészetben hiába keressük. Rimay számára a szerelmi téma csupán alkalom a tudós játékra, rendkívül fejlett költői technika csillogtatására. Mint minden humanista költőelődje, ő is a klasszikusnak elfogadott irodalmi példák szerencsés utánzására, a művészi imitációra, a tudós költőtől megkövetelt műveltség és leleményesség bizonyítására törekedett. Rimay szerelmes verseiben ez az utánzó kedv a legfeltűnőbb, mint pl. a két Petraroa-szonett motívumaiból felépülő Örülhetne szívem... kezdetű költeményben vagy a Balassira emlékeztető, bravúros rímelésű echos versben (Kiben Echo- tul jeleletet vészén].

Rimay legjelentősebb bölcselő, oktató költeményeit Alsósztregován írta, ezekben sztoikus olvasmányainak és Horatiusnak a hatása érződik: a pénz, a nagyravágyás, a hiúság ellen, a józan mértéktartás mellett hadakozik. Manierista szóképei, költői asszociációi azonban gyakran túl bonyolultak s naturalisztikusan nyersek, pl:. „Az rossz feslett erkölcs, ha csak rád lehel is, / Elhidd, mirigyesít, s igen dö'gösít is, / Ne nyeld s nyald hát bátor kóstoló ízit is, / Érezheted annak jó távol bűzit is.” (58.) A jó erkölcsöt pedig így személyesíti meg: „Az jó erkölcs tanulódik, / Jó dolgokhoz hajol, szokik, / Jó tőgyből jó tejet szopik, / S jő erkölcsből ki nem kopik.” (59.) Rimay a Balassi-strőfát néha csiszoltabban kezeli, mint mestere, rímelő művészetére pedig példaként idézhetjük En édes Ilonkám kezdetű költeményéből a Velence-kemence-sze- lence összecsendítését. (később Kosztolányi Dezső lírájában is előfordul): „Mert az te szerelmed engem úgy környül vett, mint pézsmát ó szelence, / Az én szívem kivel szintén úgy hevült el, mint tűz miatt kemence, / Mert te szépségedbe szívem úgy merült be, mint tengerbe Velence.” Az ő költészetében válik először igazi versalkotó tényezővé a rím, amellyel kapcsolatban nemcsak a pontos akusztikai megfelelésre ügyel, hanem keresi a ritkán előforduló szavak összecsendítését is.

A manierista költők szokása szerint írt Rimay emblémákat (képekhez kapcsolódó magyarázó verseket) és epigrammákat is. Egyébként ma sem tudjuk biztosan, hány verse van Rimaynak, mert többségük unokaöccse, Madách Gáspár másolatában maradt fenn, s ő ezeket saját költeményeivel egybekeverve írta le. A leghitelesebbnek tartható Eckhardt Sándor kritikai kiadása: Rimay János összes művei (Akadémiai Kiadó, Bp. 1955), de ő szelektáló módszerrel válogatott, s amely verssel kapcsolatban nem volt bizonyítható Rimay szerzősége, azt Madáchénak tulajdonította, pedig ez utóbbinak a szerzősége sem bizonyítható más forrásokból.

Rimay mint prózaíró is jelentős: írt Balassiról irodalomtörténeti előszókat, történelmi értékű feljegyzéseket, diplomáciai iratokat (főként a törökkel való tárgyalásokról), leveleket a kor kiemelkedő személyiségeihez, vallásos elmélkedéseket. Balassi költészetének védelmében először Darholcz Kristófnak a költő halála alkalmából különböző szerzőktől egybegyűjtött latin nyelvű siratóverseihez írt előszót. Ebből és a többi Balassival kapcsolatos írásaiból is meglátszik, hogy mesterének bizalmas barátja volt: olyan érvekkel védi az egyházak által akkor kárhoztatott szerelmi költészetet, mint maga Balassi Komédiájának előszavában és leveleiben. Később összegyűjtötte és ki is akarta adni kiváló elődjének verseit, s ezek elé írt magyar nyelvű előszavában már Balassi irodalomtörténeti helyét is találóan határozza meg: mint a sas az apró madarak között, úgy tűnt ki ő a kor verselői közül. Megerősíti itt azt a Balassi leveleiből is ismert tényt, hogy a kiváló költőbarát már a 10—12 éves Rimaynak elküldte verseit bírálat és csiszolgatás végett, de ő azokban semmi „igazgatást” nem látott szükségesnek. Ez egyúttal azt is bizonyítja, milyen művelt, koraérett ifjúnak tartotta őt Balassi.

Leveleinek jó része a mai Szlovákia területével kapcsolatos viszontagságokról is tájékoztatást nyújt, feltűnő figyelmet szentelve a szegény népnek. Huszonhárom éves korában, Trencsénben írta a kor leghíresebb humanista tudósának, a holland Justus Lipslusnak azt a latin levelet, amelyben a törökdúlás miatti hányattatását, a keresztény csapatok tragikus vereségeit, a végvárak népének gyilkolását is leírja. Mint az evangélikus egyház pártfogója leveleiben szlovák papjait is védelmébe veszi. A maga