Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai III. (tanulmány) - Németh István: Hátamba esik, Egy este, A képtelen tiszta vers (versek)

nek kiterjedését egyelőre sejteni sem lehet. Kmeczkó Mihály [1944) verseiben van valami egészséges egyensúly, de jelenségkatalógusaiban több helyet kap a világ hiány- állapota, mint az, ami biztató: minden napunk jégverés, lelkiismeretünk didereg, s már ösztöneink is csak vegetálnak (Tűz-víz között). Pozitív oldala realista tájköltőt mutat, enyhe szürrealizmussal: „Virágok és ablakok nyílnak, ibolymező az ég; / mint szabadon lengő télikabáton a gomb, / acélos rügy fénylik az fákon, / zsenge fűszálak / a tervek, érezni sarjúillatukat / készülődik a természet, mint hajnalban a család, / az ég(kék) serpenyőjében tojásként sárgul a nap”. (Március). Később Mozdulatok című első kötetében (1972) magasabb szinten ezt az egyensúlyt építi tovább.

Tóth László attitűdje kezdetben nem volt aktív, sem Mikola Anikóé. Ez persze nem csökkenti az értéküket, ellenkezőleg: minél kegyetlenebb a vers, annál mélyebb a hatása. Tóth motívumai az antológia verseiben: sivatag, kő, kés, kereszthalál, só, fogak, koponya — tehát kopár táj, redukció, nulla pont, mint Gál Sándornál vagy Bábinál. Tóth első nagy igényű kompozíciója, a Litánia már az antológiába is bekerült. Jelképei összességükben a kudarcot jelölik számos változatban: árnyék, tévedések, Golgota, összeütközések, magány. Itt bukkannak föl először az alany ösztönműködésének tipikusan Tóth László-i jelképei: fog (dens), sperma, pete. Később, a költő első kötetében (A hangok utánzata, 1971) a verset kiegészített változatában látjuk viszont. A háromtételessé bővült kompozíció első részének pillérzetét a hó, a csont, a szél és a fogak jelképei alkotják. A második tétel a halál és a születés egységét vallja. Az eredeti változat lett a kompozíció harmadik tételévé.

Második kötetének (Ithakából Ithakába, 1975J versei talán végső lehetséges alakjában állítják elénk a fiatal költő esztendők óta kész, de kötetenként és versenként mind magasabb szinten újrateremtett attitűdjét. (Pilinszky lírája épült ehhez hasonlóan az összegező Apokrif előtt.) Nemcsak kiikristályosult nyelvi formája, hanem néhány új, előremutató aktív jelképe is azt sugallja, hogy Tóth kénytelen lesz lezárni ezt a vonalat, mert a terméketlen önismétlés fogja fenyegetni, tehát vagy újat kezd, mint Pilinszky tette nem sokkal az Apokrif után, vagy leteszi a tollát.

Az Örökség (1974) jelképes téli éjszakájában törött lókoponyát látunk, s egy feszületembert, aki konokul megy előre a leépült tájban. A Már mindig (1975) ugyanezt a különös Tóth László-i feszületképzetet formálja meg. Közben mintha egy biokémiai laboratórium dolgozna a költő keze alá: „Már mindig a só: a karcsontok / és lábszárcsontok dialektikája”. A só, a vér, a verejték, vizelet, könny, de a női öl és a tenger íze is: a teljes élet. „Csak mindig / a bazalt. Az örökkön-örökké dudva-üregeidbe zuhogó agyag. A vulkán, melledre rajzolt / kővirágaival..Vulkán: nemzés, születés. Bazalt: az élet zenitje. Agyag: bomlás, halál. „Már mindig, már / örökkön-örökké / keresztre — / hátgerincedre feszítve ...”

A Maszkok (1972) jelképkatalógusa változatlanul az eredeti halott világot építi föl, de ennek a versnek már két pozitív jelképe is támad: az éhségek és a kenyér. Egyik sem szellemi érték, csupán ösztöni, fundamentális. Tóth a Belső vándorlások (1972) zárt negatív terét is ennek az ösztönnek fölmutatásával nyitja ki. Itt azonban saját világának fölmutatásán túl azt is megvallja, hogy saját líráját a Tőzsérével rokonnak érzi. „Halott, aki mozdul sehova. Halott, kinek mozdulni nincs hova” — hangzik a mottó, amelyben Tóth nyilván nemcsak a saját attitűdjére gondol. Ugyanazt veszi észre Tőzsér verseiben, amire a maga idején magunk is fölfigyeltünk: a leépülés, az elmagányosodás, a kivonulás jegyeit. Valószínű, hogy Tóth verse kifejezetten Tőzsér Szülőföldtől szülőföldig (1971) című kompozíciójára válaszol, helyenként a motívumok visszhangszerű pontosságával. „Levedled végül a külső tájat, / levedled legszebbik inged, melybe véres kezét törölte az éj ...” A benső táj és az önfenntartás ösztöne, ennyi marad Tóth szerint, ez vezeti vissza a lebomlott embert az őseivel való sorsközösség tudatáig. (Tőzér szerint is a „befelé táguló táj”, a tudat és a fiúi ösztön marad.)

A Toccata és fúga (1975) szintézis. Első részében Tóth talán egész negatív jelképkészlete felvonul; a leépült világ közepén a lebomlott hőst is ott látjuk. Később, immár törvényszerűen, a vigasztaló jelkép is becsúszik a versbe, a „mag”, a létfenntartás ösztönének dinamikus és szintén egyetemes kifejezője: „A mag, a mag romjai / magasodnak csak túl az éjen, / túl az időtlen időkön is megannyi / gyökér és megannyi arc között...” A vers az emberi mag továbbítóinak és befogadóinak vaskos apoteózisával fejeződik be.