Irodalmi Szemle, 1981

1981/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig II. (esszé)

helyi fotómon mellemre akasztott harmonikával állok a falnál, álmatag képfl, nyurga kamasz, térdig érő rövidnadrágban. Az új hangszer pedig, melyen a játékos bal kezének alig van funkciója, jobban mondva, mely a zongoráétól eltérő mozgást követel, szép lassan kicsipkézte amúgy is zsenge zongoratechnikámat. Ez a gyászos folyamat aztán Komáromban fejeződött be — de erről majd később, a maga helyén.

A kedvezőtlenné vált körülmények mellett belső okok is visszavetettek a fejlődésben. Akkor zuhantam bele teljes valómmal, szőröstül-bőröstül a kamaszkorba, annak is legvadabb szakaszába, s alig volt fék, mely visszatartott. Szigorú nevelés után és helyett sok-sok elnéző bölcsesség volt ott, Szerdahelyen, hiszen — mint mondtam — az ismeretek útján többszörösen visszamaradt gyerekekben pótolni kellett a sok nehezen pótolhatót, ráadásul gyorsan is, hiszen már a pályaválasztás küszöbén topogtunk, s mindezt, mint tanáraink helyes ösztöne súgta, csak szeretettel tudták teljesíteni. (A zűrzavarok és üldöíztetések után ismét egymásra találtak szeretete is benne volt ebben az érzésben.) Tanáraim magatartása engem is érintett, élveztem nagyvonalúságukat, s mint említettem, még tanulnom sem igen kellett a pataki évek után. Szigorú fegyelmű kollégium után kisváros széli félparaszti kertes ház albérlete ölelt magába, kertalji szabad mezők, kamasz barátok. Zajos, veszélyes lázadások sarjadtak a lelkemben, amelyek igazi énemet, annak alapjait is szétmarták volna, ha pár évvel később, még idejében, észbe nem kapok. Valószínű, persze, hogy lázadásom nem öltött látványos alakot, talán csak itt-ott fodrozta az álmatag és félénk külszínt. Kívülről nézve úgy látszhatott, hogy egyszerűen csak hasonultam, csak éltem barátaim zajos, csavargós, légpuskás, lényegében ártatlan, bár feljebb nem vivő kamaszéletét, s csak én tudtam, mennyire megváltozott bennem minden, mekkora távolságot futottam be ahhoz, hogy ugyanúgy éljek, mint ők, s csak én érezhettem, hogy a lendület, mely onnan ide dobott, tovább is lökhetne, egy lényegesen rosszabb állapotba. Más szóval: hasonulási vágyam hajszál híján anarchizmusba sodort.

Akkori és komáromi lázadásaim azért voltak igazán szomorúak és emberileg veszélyesek, s ez talán az egész keserves, nagy feszültségekkel, lelkiismereitfurdalásokkal és mai napjaimba is átrezgő érzelmi hatásokkal telített folyamat leghasznosíthatóbb tanulsága, hogy kamaszosak voltak, más szóval hormonális, természeti, tehát nem társadalmi vagy eszmei magokból serkentek ki, jóllehet éppen egy szociális és eszmei demagógiára tették a lelkemet fogékonnyá. A kamaszok védtelenek a világgal szemben, a természet egy páréves időszakra kiszolgáltatja őket a jónak és a rossznak, s vannak, akik éppen erre, az ösztöneikre játszanak rá. Valami ehhez hasonló történt akkoriban velem is. (A bennem és értem csatázó eszmék lényegét még nem érthettem.) Hogy mégsem történt aztán nagyobb baj, hogy legalább az alapzat ép maradt bennem, azt erős gátlásaimnak, erkölcsi tartalékaimnak, eredendő érzékenységemnek és egy érzelmileg intenzív, bár kívülről nézve alighanem mulatságosan félénk kamasz szerelemnek, a csak pillantásaimmal szeretett leány sötéten figyelő és vizsgáztató szemének köszönhettem. Hadd jegyezzem meg, hogy már Patakon, majd később Komáromban is volt egy ilyen plátói vonzalmam, s nem sajnálom, hogy plátói maradt. (Félénk voltomnak az lehetett a magyarázata, hogy gyermekkoromban nem éltek lányok a környezetemben, s noha Patakon koedukált oktatás folyt, kis, tíz-tizennégy éves osztálytársnőinket a fiúkénál is szigorúbb felügyelet alatt tartották. Még magázódinunk is kellett velük... Ezek miatt egyetlen pataki osztálytársnőm nevét sem tudom már, illetve ha a nevüket hallom, nem látom magam előtt az arcukat.)

Rousseau-i vagy ágostoni vallomások megtételére nem alkalmas ez a keret, s gondolom, hogy a hazai magyar oktatásügy s benne saját iskolai neveltetésem történelmi cikcakkjainak, tehát az általános, a sajátos és az egyéni folyamatnak együttes fölvázolásához annyi is elegendő, amennyit a lelkemben zajló folyamatokról az imént elmondtam. Csak annyit még, hogy az újabb töréshez, immár öíödik iskolámban, Duna- szerdahelyen a szokatlanul nagy távolság is hozzájárult. A képhez tartozik, hogy akkortájt nagyon szegények voltunk, apám csak később, Szerdahely után kapta meg az állampolgárságot, így fizetése sem volt, s lényegében a szerencsére elég nagy kertből és néhány szolgálati díjából tengődtünk, ezért utazgatni és találkozgatni most sem igen lehetett. (Csak egy példa a helyzetünkre: az a bizonyos barna felöltő, amit különben is kinőttem volna már, Patakon maradt, s apám csak évek múlva, az egyetemen, a harmadik szemeszter végére tudott nekem télikabátot varratni. Más lapra tartozik,