Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - KRITIKA - Bérési Csilla: Edward Lear Nonszensz dalai

Soha el nem mozdult a Hölgy Partjáról Coromandelnek

Vagy egy limerickben:

Portugáliában élt egy ifjú hölgy

Túlontúl tengerészlelkű volt

Felmászott egy fára

Megvizsgálni a tengert

Fejét megrázta

És elmagyarázta

Soha nem hagyja el Portugáliát

Mr. és Mrs. Discobollos két éneke pedig — amelyek igencsak didaktikus történetek

— azt is kimondja, hogy nincs békés tündérhon, s mi több, nincs békés otthon sem, ahonnan egyáltalán elvágyódhatnánk:

Távol nyüzsgéstől, tülekedéstől Itt tűnnek majd el végső éveink.

Meglehetősen modem vonása ennek a költészetnek, hogy a „hősök” nemcsak a messze távolokba menekülnének, hanem a mozdulatlanság zárt világába, is. Az Otthonnak, mint menedéknek védtelensége az abszurd dráma egyik vonulatának fő problémája (Albee, Pintér).

Mindehhez szorosan kapcsolódik a mindennapi élet kérdése. A romantikában a mindennapi élet, nemcsak a menekülést kiváltó ok, hanem némelykor cél [Anyegin]. Lear versében Mr. és Mrs. Tüskésveréb is szeretnének olyanok lenni, mint a többiek.

A mindennapi élet ábrázolása ugyanakkor ismét lehetőség a romantika megkérdőjelezésére. Az emberi szándék és a lehetőségek közti feszültség iróniát szül; lásd a Don- ne-i metafizikus líra tudatos folytatójának — T. S. Eliotnak költészetében. (Pl. Alfred Prufrock szerelmes éneke.]

A kérdés bonyolultabbá azzal válik, hogy Learnél nincs éles különbség a reális és az irreális, vagyis a tündéri világ között. A mindennapok tárgyai is menekülnének. A Diótörő és a Cukorfogó, az Asztal és a Szék megpróbálnak felszabadulni, elmenekülni, s „emberiesitik” magukat. (Vö. az abszurd dráma makacs tárgyaival, többek között a Végjátékban, vagy az Ö, azok a szép napokban.)

A részletes elemzés nélkül is méltán állíthatjuk tehát, hogy nagyon sok szál fűzi ezt a költészetet nemcsak a tradícióhoz, hanem a modern művészethez is. így többek között az abszurd drámához. A költemények és némely dráma szerkezete megegyezik abban, hogy váratlan eseményve épülnek (Beckett: Minden elesendők, Pinter drámái, Albee: Állatkerti történet). Ami a versből kiderül, az legtöbbször a kegyetlenség: például A Nyugat új emberei (The new Westmen) című versben vagy jónéhány limerickben. A Pobble, aki elvesztette a lábujját, mondja:

Tény, s az egész világ tudja jól A Pobble boldogabb lábujjtalanul

Vagy egy másik limerickben:

Egy nílusi öregember Körmét reszelte türelemmel Egy napon hüvelykjét leszelte S magában csöndben dörmög Ez azért van, mert a körmöt Reszelővel reszeltem

Lear „hősei” mindezt az abszurd dráma clownjaihoz hasonló boldog stupiditással élik át. (A visszavont és lehetetlenné vált „tapasztalat” világa már a realizmus korszakán túl van.) A csonkaság pedig természetes dolog, mint Beckett kukaembereinél.