Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig (esszé)

s szüleim váltig attól rettegtek, hogy vissza találok esni nyavalyámba, ezért sokszor már a háborús időkre való tekintettel is visszatartottak a fölszabadult mozgástól. Különösen megszenvedtem hát a kemény pataki tornaórákat. A testnevelés rendszerét — végső soron az egész oktatási rendszert — Patakon a klasszikus Athén testedzési elveire, gimnasztikára és szertornára építették; ennek megfelelően a tornaórák is váltakozva folytak az iskola sportpályáin és tornatermeiben. Tizenegyéves korom óta közvetlen, verej- tékes tapasztalásból ismerem az összes tornaszereket, s nem hiszem, hogy egy mai NB 1-es csapatnak volnának olyan emberpróbáló edzései, mint a mi óráink, főleg Ablonczy tanár úr idején voltak. Mikor végre ismét itthon tanulhattam, s alkalmam nyílt boldogan átlazsálni a nagyon nem szeretetett (Patakon sem szeretett!) tornaórák nagyrészét, legnagyobb meghökkenésemre egy kötelező komáromi iskolai terepversenyen (három kilométeres terepfutás) harmadik, a rá következő Járási futamon pedig negyedik lettem, s kiderült, hogy ottani Jó mértékkel mérve egészen tehetséges magasugró lennék, majd a hadseregben mindjárt a bevonulásom után, Brünn környékének havas fenyvesekkel borított hegy-vöilgyein egy szlovák kerékpárbajnok barátommal versengve futottam be kétszer hetente a tíz-tizenöt kilométeres kötelező távot, noha fityegett rajtunk néhány könnyűnek éppen nem mondható katonai holmi. Meggyőződésem, hogy ezt a teherbírást s a belőle származó örömöt is a pataki alapozásnak- köszönhetem.

Patak az elmondottak ellenére sem volt az elit iskolája, hanem mélyen demokratikus és a kor legépítőbb eszméivel együtt haladó intézmény volt. Felekezeti, vallási és világnézeti türelmén túl külön gondja volt a szegény sorsú tanulókra: ingyenességet biztosított nekik. (Az én iskoláztatásom anyagi problémáját úgy tudtuk megoldani, hogy egy Magyarországra menekült falumbeli család fizette az én költségeimet, s apám az ő otthon maradt szüleiket támogatta. Zsebpénzre viszont ebből alig futotta. Ha olykor, havonta talán egyszer kaptam tíz forintot, hetekig dédelgettem, törve a fejemet, mit vegyek rajta). Éppen a mondottakból kifolyólag az államosítás sem okozott törést az iskola életében. (Az egyház maga ajánlotta föl az iskolát az államnak, s csak a debreceni gimnáziumot tartotta meg magának — mindmáig). Azóta, persze, megváltozott egy és más, hiszen a világ is átalakult 1950 óta, a pataki iskola szellemisége átszíneződött, de az a bizonyos edény a régi, az intézmény természeti és történelmi ágyazata szintén, az örökifjú Humán még mindig őrzi harminc év előtti illatát, s lényegében az iskola szelleme s mint hallom, senkire nem tekintő szigora is ép: semmit sem felejt, hanem tiszavirág életű dolgaink között maga a megtestesült, százszor kipróbált igaz és magas érték.

Említettem, hogy meghívtak volt osztályom idei találkozójára, mint „a tablón nem szereplő, teljes jogú osztálytársak” egyikét. Gondolom, ez a megszokott formula, s tizenegyen szereplünk így a névjegyzéken. Azt is megígértem odafönn, hogy visszatérek egykori osztályfőnököm személyéhez, aki angol tanárom is volt két évig, majd az általános iskolából a gimnázium állományába került, s ott vette át ismét a régi osztályát,; de nélkülem, mert akkor én már a komáromi gimnázium, illetve tizenegyéves iskola padjait koptattam.

Dévay tanár úr öt esztendeje elhunyt, mégpedig Debrecenben, az egyetem tanáraként. A találkozón, mint mondtam, nem vehettem részt, de az összejövetel írott anyagát; nekem is elküldték. Az osztály tisztelgett az elhunyt osztályfőnök debreceni sírja előtt, egyebek közt ezekkel a szavakkal: „Emlékezni jöttünk ide — néhány percre csupán. Emlékezni 11 éves korunkra, amikor angolul tanultuk be a Szentiván-éji álmot, emlékezni angol, orosz, kémia óráinkra, a közös zenekari és énekkari élményekre, az együtt játszott kosármeccsekre, a síkirándulásokra és a csurgói futótörténetekre, azaz; mindarra, amit ma más szavakkal tudásnak, fiatalos lendületnek, életszeretetnek, szór-: galomnak, akaraterőnek, makacs még többet-jobbat akarásnak, tökéletességre törő igényességnek, sokoldalúságnak — egész Embernek nevezünk”.

Ezt a nagyon is konkrét tanárportrét mélyíti el és egészíti ki a pataki találkozó megnyitásakor elhangzott szöveg idevágó részlete: „Számunkra sokoldalúságban a pataki tanár személye példakép volt. Hadd említsem ezen a helyen egykori osztályfőnökünket, Dévay Jenőt, aki angol-német szakos tanár létére tanított nekünk oroszt és kémiát is, velünk együtt sízett, kosárlabdázott, együtt muzsikáltunk az iskola zenekarában, vezette az iskola énekkarát, s Patakról és környékéről azóta sem készítettek szebb fényképeket, mint „Foto Dévay”. De vajon a sportrekorder — itt, köztünk lévő — angol tanár, Maller