Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig (esszé)

ellátott imaterem, ahol világi rendezvények és hangversenyek is voltak, több templom és persze a Rákóczi-vár, amelyben odakerülésetm idején kollégium, illetve festők és muzsikusok használatára szánt alkotőház is működött. A városnak ebből az iskolaváros jellegéből következett Patak eleven, írótalálkozókkal, kiállításokkal, tárlatokkal, világi és templomi hangversenyekkel tarkított kulturális élete mindjárt a háború után, az ország legelesettebb állapotában is, amit persze mi, diákok részben az iskola igazán elismerést érdemlő gondoskodása jóvoltából, de kissé hermetizált helyzetünk és sajátos diákgondjaimk folytán is csak alig, s leginkább az élelmezés néhány furcsaságában (sok kukoricakenyér, kiolvasztott avas vaj és szalonna, stb.) érzékeltünk.

Mindehhez járult Patak csodálatos természeti ágyazata, a várost észak-déli irányban átszelő szép, nagy, szelíd folyó, a Bodrog, nyugatra az erdőkkel és szőlőkkel borított, csipkézett sziluettű, vulkáni eredetének nyomait máig magán viselő hegyvonulat, a Zempléni-hegység, észak felé Sátoraljaújhely sajátos, heraldikai értékű hármas hegyéig, a Sátor-, Koporsó és Várhegyig, míg keletre mindjárt a Bodrog balpartjából a Nagyalfödd végtelen síkja nyújtózik el. Ebben a csodálatos hangulatú és tiszta levegőjű, román stílussal, gótikával, reneszánsszal, barokkal és klasszicizmussal telített városkában, ahol egy sajátszerű, viharoktól is marcangolt naiv, kézművesi-paraszti, amolyan földszintes áttételben egy Prága, azaz a közép- és újkori Európa stílusai mind leképeződtek, gazdag földrajzi domborzatba ágyazottan, differenciált gazdasági feltételek között (erdészet, bányák, kohók, halászat, vadászat, mezőgazdaság, pásztorkodás, szőlő- és bortermelés) dinamikus történelem s egy eleven, a korral mindig szinkronban fejlődő humanista szellemiség lüktetett. Mindezek igazi értékét csak jóval később, csak érett fejjel tudtam fölmérni, de egyes tényeik és tárgyi emlékeik mintegy bekerítettek és hatásaikkal keresztül-kasuk átjártak, ámulásra vagy töprengésre indítottak, s msg- megráztak. Megítélésem szerint nem is annyira a kétségtelenül magas színvonalú oktató és szigorú nevelőmunka determinálta az ott tanuló ifjúság további útját, hanem az, amit jobb szó híján Patak szellemének, a pataki szellemnek mint egy sok vektoros eredő kisugárzásának szoktunk nevezni. Ez a szellem követelő erővel hatott mindenkire, akinek legalább olyan-amilyen perceptorai voltak az impulzusok vételére, márpedig a diákok nagy többségének voltak ilyen perceptorai.

Az ember nem feledheti Patakot, már csak azért sem, mert Patak sem felejti el az embert. Volt az életemnek egy időszaka, egy nehéz, mindenféle szolgálatokkal zsúfolt periódus, amikor hajlamos voltam feledni különben is rövidre sikerült pataki diákosko- dásomat, de jött Patak, hirtelen utánam nyúlt és megfogott. Megpróbálom elmondani, hogyan.

Három, évet töltöttem a város és az iskola falai között, míg csak 1950-ben el nem jött az, persze minőségileg más, immár építő feltételek alapján, amit fönt a lehetséges alternatívák egyike gyanánt soroltam föl: a nyár közepén hazaszöktem a falumba, s tizenkét évig nem láttam viszont Patakot. Közben ugyanis megnyíltak az első szlovákiai magyar iskolák, s így a falumtól hatszáz kilométerre, a messzi Dunaszerdahelyen (lám, újabb rendkívüliség!), de végre honi földön zárhattam le iskolai pályám kötelező szakaszát.

Erről majd alább kell részletesebben beszélnem. Most csak annyit, hogy tizenkét évig tartó kényszerű távolmaradásom után kezdtem magamnak újra fölfedezni Patakot. A Humán Internátust, ahol három iskolai éven át éltem, s amelynek lépcsőháza egy jó évtized múlva is hajdani illatával hódított el, s oly nagy erővel, hogy megtántorodtam

— ős így tovább. Ilyen szédülések kísérték minden lépésemet. Volt aztán néhány találkozásom régi emberekkel, akik szüleimmel, ott élő nővéremmel vagy velem is közelebbi kapcsolatban álltak, természetes hát, ha emlékeztek rám. Apámmal voltam ott, s betértünk a borbélyhoz is, ahol nem sokára megindult az ilyenkor szokásos beszélgetés. Újabb tizenkét év múlva újra betértem a műhelybe, s a borbély ezzel fogadott: „Sokáig nem láttam magát, uram..majd elképedésemre elmondta, hogy legutóbb apámmal jártam ott, aki ez meg ez, innen és innen. Ehhez tudnunk kell, hogy Patakon évente tötob ezer diák tanul, hogy a volt diákok nagy része vissza-visszajár, s több tízezer az oda látogató turisták száma is, van tehát a patakiak emlékezetében valami rendkívüli erő, amelyet sehol máshol nem tapasztaltam eddig. Persze, akkor és azóta újabb megrendítő találkozásokra Is sor került. Szathmáry István tanár úr, akit mint orgonistát három évig lestem kisdiákcs áhítattal, de aki mindössze egy évig tanított bennünket,