Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig (esszé)

zett, majd a teológiát is ott végezte el„s ily módon tizenkét esztendeig koptatta a pataki intézmények padjait.

Másfelől is voltak azonban a családomnak pataki és hegyaljai kapcsolatai: anyai nagyapám a sátoraljaújhelyi megyeházán szolgált, ha jól tudom, pénzügyőr volt, anyám is ott született, s ott halt meg az édesanyja is, fiatalon, egy évre rá, 1906-ban, három pici gyereket hagyva árván. Anyám nevelőmamája, aki anyám korai halála után engem is nevelt, tizenkét gyerekes szabolcsi paposalád sarja volt, s fivérei, ha nem tévedek, mind pataki diákok lettek. így szivárgott belém és épült mindenfelől a tudatomba Sárospatak, még mielőtt utcái köivét tapostam volna.

Száz szónak is egy a vége, készültem életem nagy ugrására. Egy tankönyv s egy térkép segítségével délutánonként újra meg újra becsavarogtam Magyarország tájait, s hadd mondjam el, hogy e tájak nagy részét csak onnan és újabb könyvélményeimből ismerem, nővérem és apám vezetésével fogalmazásokat és tollbamondásokat írtam, szám- tanpéldákkal bíbelődtem, magánszenvedélyből az Oj Idők Lexikonét böngésztem, s olvastam Nyírőt (Uz Bence], Tamásit (Ábel a rengetegben], Kós Károlyt (Az országépítő], Kodolányit (Julianus barát], Gárdonyit (Egri csillagok], Cervantest (Don Quijote], Mó- riczot (A rab oroszlán], néhány Jókait, Makkai Sándor történelmi regénytrilógiáját (Ördögszekér, Táltoskirály, Sárga vihar], s újra meg újra Petőfit, Aranyt, Benedek Eleket, Defoe-t, Verne-t s a Bibliát. Már korábban, eredetileg anyám és képzős nővérem irányításával kezdett zenei gyakorlataimat zongorán is, majd mivel kántorunk már nem volt, közvetlenül a háború után orgonán is folytattam. Az utóbbi tökéletesítése érdekében, kezdetben ugyanis csak az énekek dallamát játszottam, jobb- és bal kézzel unisono, összhangzattan! kísérleteket is kellett végeznem, amúgy zenei hályogkovács módra, ami egyebek között azt is jelenti, hogy nem sikertelenül — de ennek részletes kifejtése, noha ez is tanulás volt, mégpedig az iskolainál nem egy szempontból igazibb tanulás, más lapra tartozik. <

1947 augusztusa végén aztán, egy nappal az emlékezetes magyarországi választások után, egy ragyogó nyári napon átcsúsztunk apámmal az országhatáron, s egy közbeiktatott sátoraljaújhelyi éjszaka után megérkeztünk Patakra, a nagy háborús kiesés meg a két és fél szlovák osztály miatt újra ötödikesnek, illetve előbb még elsős gimnazistának, mert a magyar iskolarendszer közvetlenül a nagy iskolareform, a nyolcosztályos általános iskolák bevezetése előtt állt. Akkor láttam először közelről hegyeket, s szintén először — és utoljára — koalíciós választási plakátokkal teleragasztott falakat.

SÁROSPATAK (1947—1950)

Patak hozzánk is közel, légvonalban mindössze negyvenkét kilométernyire feküdt, s a volt Eperjes—Tokaji hegylánc, amelyet az országhatár Zempléni-hegységre és Sza- lánci-hegységre tagol, jó légköri viszonyok között úgyszólván a kertjeink alatt látszott végighullámzani. Nyugat felől ez a hegyvonulat, északra pedig a hozzá kapcsolódó Vihorlát zárja le a látóhatárt és a Nagyalföild Szlovákiába eső északi, ungi-zempléni nyúlványát, rajta a falummal is, közvetlenül a Laborc és az Ung összefolyásánál, az Ung-torok közelében, ahogyan a két folyó találkozását a falum népe nevezi. Anonymus szerint itt, de a Laborc túlsó partján érték utói a honfoglaló magyarok az Ungvárról menekülő Laborc vezért, s itt is ölték őt meg. Akár igaz ez, akár nem, amióta Anonymust elolvastam, képzeletem ezt a jelenetet is mindig belevetíti a tájba, s enyhén megborzongat. Vagyis a közelség miatt Patak és a Hegyalja történelmi és kulturális kisugárzásában éltünk mi századokon át, s majdnem a falunk határáig, a közeli Abaráig nyúlik a Hegyalja szőlőkultúrája. Gondolom, a hajdani vulkáni kitörések hamuját, amelyen a hegyaljai szőlőtermelés Tokaj és Ojhely között virágzik, idáig fújta volt a szél. A vidék lakossága túlnyomórészt református, mégpedig olyan nagyon az, hogy idővel a környező szlovák falvak is kálvinista jelleget öltöttek, s a múltban őket is Patak látta el lelkészekkel, sőt mással, például szlovák énekeskönyvekkel is. (Pavol Horov, a pár éve elhunyt szlovák költő is földim — ás református volt. Amikor mindez a néhai megboldogult pozsonyi Kriváň, azaz Dax kávéházban, ahol Juhász Gyula is megszállt, valahányszor egy-egy hétvégén Szakolcáról Pozsonyba rándult, fényre került, koccintanom kellett rá a költővel.)