Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - 100 éve született Bartók Béla - Nagy Jenő: Felsőgaram völgyében Bartók nyomában

kivagyiság közben a legények mégis rázendítettek ilyesfélékre, a lányok irulva-pirulva menekültek. Persze ez akkoriban volt, ma már e tekintetben is enyhébbek lettek a normák. Hédelen, hogy az asszonyok a szó végiére értek s átváltottak a dalra, az idős Sedliaková egy amolyan igazi balnoteszest is el akart énekelni, de a többiek lehurrogták, hiába hivatkozott a javaslattevő, hogy hiszen Bartóknak is elénekelték ezt a dalt. A balnoteszes dalok kapcsán a Brezno melletti Polhorán majdnem baj érte Bartókot.1 Történt pedig, a hiteles feljegyzések szerint, hogy ebben az említett ki faluban az esküvőre készülő lányos háznál Bartók dalokat gyűjtött. S amikor a legények az italtól már merészebbek lettek, hát Bartók megénekeltette őket a csintalan dalokkal. Nagy lett a sérelem. A menyasszony apja és fitestvérei ki is kergették a házból a pesti muzsikust, akinek toronyiránt kellett futásnak erednie, hogy el ne náspángoltassék. A régi tanúk úgy vallják, alig tudott megszökni üldözői elől, a messzi állomásig Bartók Béla meg sem állt. Ügy tartják: szerencséje volt, mert a vonat nem késett!

A Besztercebánya, Brezno, Liptó háromszöget járva az ember sok szépet láthat. Ám még több szép dalt hallhat. Ezeknek nagy részét Bartók elsőként gyűjtötte egybe és rendszerezte. Érthető tehát, hogy azok, akiknek szívügye errefelé a népdal megőrzése, azok nagy tisztelettel adóznak Bartóknak, és méltó becsben tartják a nagy mesterhez fűződő emlékeiket. A szálak és kapcsolatok viszont lehetővé teszik, hogy századunk e nagy alkotójának szellemi nagyságát, igaz emberségét, humanizmusát még jobban méltányoljuk és felismerjük, illetve embertársaihoz való viszonyából fel tudjuk mérni. Ennek alátámasztásául szeretném újból Antonín Baníkot idézni.

Barúk: Bartók meghívott Rákoskeresztúrra, Pest melletti lakhelyére. Akkoriban ez a település dalosajkú szlovák telepesek faluja volt. A kertes ház berendezése főleg eredeti népművészeti munkákból és parasztbútorokból állott. A vendégasztalnál, a Bö- sendorfer zongora közelében gyorsan telt az idő, ő egyre a népdalgyűjtéseim felől faggatott. Egy nap a mester eredeti meglepetéssel rukkolt elő. Mindjárt reggel háttal a zongorához állított, leütött először egy magányos hangot, aztán kettőt, hármat, majd végigfutott az egész billentyűsoron, s arra kért, nevezzem meg az elhangzott hangokat. Miután a próba sikerrel ért véget, aztalhoz ültetett, üres kottapapírt, ceruzát tett elém, odaállította a fonográfot, kioktatott kezeléséről, előhozta a tekercseket, s a következőket közölte velem: „Afrikai utamon az arabok közt járva felvettem jónéhány beduin éneket. Nagyrészt már lekottáztam őket. Próbálja most meg maga, s e furcsa dalokból néhány tekercset írjon át erre a kottapapírra.” Ezután még néhány technikai utasítást kaptam, majd magamra hagyott, én meg tele kíváncsisággal nekifogtam e szokatlan feladat megvalósításához. Míg én a beduin dalokkal bíbelődtem, ő a magammal hozott valašskai dalok gyűjteményét nézegette. Ahogy odapillantgattam, hát látom ám, hogy valamit szorgalmasan jegyezget az általam hozott füzetekbe. Mikorra a beduin dalokkal végeztem, Bartók, füzetemet kezében tartva dorgáló hangon szólt felém: „Ejnye, ejnye, fiam, hát hogy írja maga ezt a szót, hogy »syn«. Hiszen itt hiba van, méghozzá nagy!” Én ugyanis a kéziratban a szót lágy i-vel írtam, s nem keménnyel. Azonnal felismertem a helyzetet, és azt is tudatosítottam, hogy a szlovák nyelvű szövegemben Bartók bejegyzései nem mások, mint helyesírási hibáim javításai. Magyarázkodni kezdtem, hogy szlovák létemre sajnos szlovákul helyesen írni még nem tudok. Nem eléggé ismerem a helyesírást — mondtam szégyenkezve —, de otthon már tanítgatnak rá, sőt könyvtárunkban megvan a Camball-féle kézikönyv, s abból igyekszem jótolni a mulasztottakat. Azzal is védekeztem, hogy a gimnáziumban szlovákul nem tanulunk. Am szigorú kritikusom kitartott a maga igaza mellett. Mindazt, amit mondtam, ő is nagyon jól tudja — mondta —, de a szlovák helyesírást ettől függetlenül sürgősen el kell sajátítanom. Elvégre tartozom annyival népemnek. És ki vigyázzon a nép kultúrájára, ha az értelmiségi sem veszi figyelembe. így nógatott engem Bartók 1916-ban a szlovák nyelv és nyelvtan mielőbbi elsajátítására, s bizony ezt abban az időben tette, amikor szlovákul, legalább megközelítő helyességgel írni aránylag nagyon kevés szlovák értelmiségi tudott. 1918 őszéig még jó néhány alkalommal örülhettem a vele való találkozásoknak. Hazulról jövet minden alkalommal átadtam neki legújabb szlovák népdalgyűjtésem eredményeit. 1917 nyárvégén kaptam meg tőle a Bartos, Érben, Sušil kiadásában megjelent cseh és morva népdalok gyűjteményét. Bartók minden esetben megajándé