Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - 100 éve született Bartók Béla - Nagy Jenő: Felsőgaram völgyében Bartók nyomában

Koštur: Nem eladók, magamnak faragcsálom ezeket, gyűjtögetem őket, de nemcsak a kupákat, az ostorfát is, kanalat, villát, furulyát, sípot, egyszerűt és cifrásat. Lent a faluban, a házamban egy szobát akarok berendezni, ebbe összegyűjtöm a faragott holmijaimat, hogy ezek a tárgyak emlékeztessék unokáimat meg a falubelieket a pod- konyicei bacsóra. Még magamfabrikálta duda is lesz a szobában.

Itt az alkalom, hogy Palo bátyót megénekeltessem, s már veszi is a kaliba szegletében pihenő dudáját:

Nech sa žiadna nespolíha, že ju vezme, čo s ňou líha predo dňom pred bielým dňom prikvitla ružička pred naším domom Ešte skorej taký vezne, čo sa o ňu neobozre predo dňom, pred bielým dňom prikvitla ružička pred našim domom

Ahogy a bacsó muzsikáját és szövegmondását hallgatom, félévszázadot is visszafutottam a múltba. Vézna fiatalember áll előttem, hóna alatt valami ismeretlen masinaféle, fonográfnak mondták. És ezt az embert errefelé még ma is emlegetik. Egyesek „pesti muzsikusaként, mások „tanár úr”-ként.

KoStúr: Én is hallottam felőle, igaz, személyesen nem ismertem. 1915-ben járt a mi falunkban. Mara Očenášová meg a Tonkovičová sokáig emlegették, hogy azon a nyáron ők is énekeltek a fonográfba. Bartók Bélának hívták. Nemcsak nálunk járt, de több más faluban is. Azt leste, mit énekel a nép. Papírra írta, meg bele kellett danolni abba a nagy fene masinájába.

Hát igen, valóban jól mondja a bacsó, mert ezen a vidéken több száz, több ezer szlovák népdalt rögzített a Felsőgaram vidékén kutató Bartók Béla. A Bartók-gyűjtemény 988/a alatti bejegyzése még azt is igazolja, hogy Podkonyicén a 17 esztendős Mara Tonkovičová és a 15 éves Mária Očenášová 1915 júliusában egy vidám dalt énekeltek, melynek nemcsak kótáját, de szövegét is rögzítette a mester. Figyeljük csak a dal szövegét:

Nie jeden, nie dva a nie tri nie štyri, nie päť a nie šesť nie sedem, nie osem, na deviatku: vykrúcaj mojú milú na desiatku, nie sedem, nie osem, na deyiatku: vykrúcaj mojú milú na desiatku!

Poniky, Čierny Balog, Priechod, Medzibrod, Valašská, Hronec, és még hány szlovákiai falut járt be Bartók Béla népdalkutató útja során. Ponikyn, Čierny Balogon én is megfordultam. Megjártam Valašskát és Hronecet is. Se Spišiakovát, sem Anna Zacharovát nem tudtam fellelni, igaz, Spišiakova a feljegyzés idején, tehát 1915 augusztusában 40 esztendős volt. Ha az énekléssel nem is találkoztam, ám láttam egy itteni vidám esküvőt, elvegyülhettem a lakodalmas sokaságban, de étlen-szomjan maradtam, mert errefelé a „gazsinak” fügét mutatnak, nem úgy, mint a Csallóközben, ahol a gazdasz- szony jőszívvel van még a hivatlan vendég irányában is. A lakodalmas Ponikyban, ahol ily ünnepi alkalmakkor még ma is népművészeti múzeumba illő viseletben jár a falu apraja-nagyja, beajánlottak a falu élő nótafájához, abban a reményben, mondták, ő biztosan emlékszik még az általam kérdezett „nótagyűjtő pesti emberre”. A majd százesztendős Zachar Stefo bácsi a házikója előtti kispadon élvezgette a késő nyári napsugár még melengető ízét, kérdésemre visszakalandozott a múltba, majd így repli- kázott:

Zachar: Hát fiam, hogy is mondta csak, hogy 1915-ben járt volna itt? Lehet, nem kétlem, csak én nem voltam Ponikyn, mert akkortájt muszájból éppen a császárt szolgáltam. Pedig kár, hogy nem találkoztunk, mert én aztán olyan szépeket tudtam volna néki danolni, hogy igazán öröme tellett volna bennük. Tudnék én még ma is nem is egyet, de papramorgó kellene hozzá, azt meg manapság nem osztogatják olyan könnyen.