Irodalmi Szemle, 1981

1981/2 - MŰHELY - Cuth János: Lecke (kisregény)

senkit sem Érdeklő hangokra.) Biztonságot éreztem, olyan erőt, amely bízvást nevezhető érettségnek, s amelyet oly régen nélkülözött a családunk.

A konyhaajtóban Kenesi fogadott. Hellyel kínált. Mivel azonban a megszokott helyemen ő ült, a húgom mellé telepedtem, és kapóra jött vendégem szemébe mondtam: „A kocsiból nem sok örömöm volt... Nem hinném, hogy lehetséges lesz még egyszer begyújtani.“

„Pedig kár“ — mondta majdnem közömbösen.

„Elmagyarázhatom, merre van a legközelebbi autótemető, ez a legtöbb, amit tehetek. Legfeljebb, ha semmiképpen sem emlékezne arra, hogy maga kormányozta a musztángot a falnak, abban az esetben is csak egy fekete kocsit ajánlhatnék fel helyette“ — mondtam, mialatt a szomszéd szoba ajtaján át, mint valami képernyőn, anyám árnyképét láttam.

„Nekünk ezekről a dolgokról egészen más hangnemben kell beszélnünk“ — mondta Kenesi.

„Kilenc évet adóik a felmondása megírására, ezalatt csudamód kicirkalmazhaitja”

— így játszottam ki aduimat Kenesivel szemben. „Annyival lesz simább az ügye, ha felmond, hogy nem kell a gallérjánál fogva kitessékelnem az irodából, ahol én fogok berendezkedni..

„Lehet, hogy kiábrándítalak — mondta —, de ez a fordulat a lehető legkedvezőbb.“ Azzal felállt az asztaltól, könyöke helyén megigazította az abroszt, és közelebb hozta hozzám az őt körüllebegő illatgomolyt.

Anyám ebben a pillanatban nyitott be hozzánk, bár láttam, már egy ideje a kilincsen tartotta a kezét. Mint egy gyóntató pap előtt, állt meg előttem, szégyenlősen keresgélve valamilyen hibát ruhája redői között.

„Nem kérhetem tőled, hogy apádnak nevezz — szólalt meg anyám helyett Kenesi —, de azt szeretném, ha ráállna a nyelved, és Andrisnak hívnál.“

Ha Kenesi mindössze két szót mond: hogy egy gyáva nyápic vagyok, akkor a második szónál elharapja a nyelvét. így viszont meghűlt bennem a vér, s a félmozdulat közben megállt a kezem. Hiába bámultam Kenesit, nem láttam bűnöst... Anyám vette észre a változást: sápadt arccal közeledett hozzám, s leültetett a helyemre.

I Hiúba is hősködnék mint a család egyetlen jérjitagja, nem én voltam a ház ura. Sokáig tartott, amíg megnyugodtam, megnyugvásom mégis olyan volt, mint amikor a zavaros víz bejagy, ahelyett, hogy leülepedne.]

Gergely könyvei felkavartak, mivel olyan rejtelmeket tártak fel előttem, amelyeket tanítóink mindvégig nagy tudománnyal lepleztek előttünk. Egyszerre lettem felnőtt és buzgó tanuló. (Bizony, doki, engem akkor hónapok — ha ugyan nem hetek — alatt kicseréltek. Talán a levelemből is kitűnik, hogy néhol még nem merem vállalni, aki lettem, ezért hellyel-közzel visszaveszem annak a köntösét, aki voltam.) Aztán már nem volt megállás: írók, gondolkodók, tudósok költöztek a szobámba. A hosszú téli hónapok alatt egész hadsereget gyűjtöttem belőlük magam köré, akiknek „jelenlétében“ lemondtam a menetrend szerinti pálinkavedelésről, pedig a félnapos egy helyben csücsülésekhez szükségem lett volna valamire, aminek a segítségével dacolhattam anyám tekintetével, és megbirkózhattam a szokatlan követelményekkel. A nehezebbje hátravolt még, ezért elindultam az ódon magtárépület felé, amelyben nagyapám szerszámai: a kiszolgált mázsa, a zsáktoló és a szecskavágó porosodtak. A hombárokban régi árpahozamok emléke fogadott, néhány liszteszsák, a redőikbe szorult gabonaillattal. Mivel a magtár tágas volt és üres, legalább öt fokkal hidegebbnek éreztem a ház többi helyiségénél. Megemeltem a mázsa egyik sarkát, de a súlyát nem találtam elegendőnek; a zsáktolót is vallatgattam egy darabig, de a mechanizmusa túl egyszerű volt, nem mentem volna vele semmire, így csak a szecskavágó jöhetett számításba. Megforgattam súlyos öntöttvas szándékomat, és gyors mozdulattal a küllők közé nyúltam, mintha a kerék mögül akarnék kirántani valamit. Amikor a behemót kerék földhöz teremtett, olyan egyszerűnek tűnt az egész, hogy apám üdvösségére mondom, bántam, miért nem jutott az eszembe előbb. „Azt hiszem, eltörött a karom“ — mondtam húgomnak a konyhába lépve. Húgom minden nap új ruhában mutatkozott, szeme élénken csillogott, s láttam, hamarosan eljön az ideje, amikor már rendre becsapja anyját, s ezzel az én iránta érzett felelősségem is megszűnik lassan.