Irodalmi Szemle, 1981
1981/2 - L. Gály Olga: Eső, Reménység, Hideg napfényben (versek)
Hideg napfényben Köszöntlek, napsugár — Apolló gyermeke. Vajon hány fényéve indultál el hozzám? Néhány ezer métert én jöttem elédbe ide, hol a Tátra mohó kőkarmai markolnak az égbe. Simogass, mert fázom. Melegségre vágyom. Nézd: vihartól tépett nyírfa vagyok én is. Csupasz ágaimon dermedt cseppek ülnek, mint ember szemében a le nem hullt könnyek szivárvány tüskéi. Érintésedtől a testem könnyűvé lesz, mint ölelés után a szerelem kelyhe, s szívem kelyhén mintha egy űrben lebegő, súlytalan zsebóra egyenletes, zengő tik-takja ketyegne. Rettenek e hangtól — szeretetre szomjas és szeretni tudó szép szívem kelyhébe ki tett hideg fémből rideg időgépet? Zsibbadó testemben lepkeszárny-csapásnál is halkabb az élet. Keringek az űrben néma csillagok közt. Mellettem, köröttem is órák ketyegnek: sebzett emberszívek vérük egy-egy cseppjét hullatják a földre, mint forrásuk vesztett pusztuló gejzírek. Hol vagytok, emberek, én hús-vér társaim? Holdkráter-magányom rikoltom a szélnek — vagy szférák zenélnek? Nem! A napringató végesteien bölcső hidegkék kárpitján kottafejek égnek. Halkul a ketyegés. A csillagemberek hallgatják dalomat s felfogják a kottám, bordák dongái közt feszülő szívükkel az őket kereső jó emberi szónak tiszta hullámhosszán. Lebegek a fényben, súlytalan a térben, hideg napsütésben, s kérdezem az égen feslő jeleket: Vajon melyik lesz az? Az ibolyán túlról érkező sugárzás, vagy a társra vágyó s lelő kezek láza, amely melengetni képes a didergő s az űrben ketyegő emberszíveket?
