Irodalmi Szemle, 1981

1981/10 - KRITIKA - Rákos Péter: Két haza között

légyen bár szó Húsz Jánosról, Comeniusról, a nemzeti megújhodás korának kapcsolatairól (például Vörösmartyról vagy Petőfi cseh fogadtatásáról), de érthető módon — a legbővebben, a leglényeglátóbban azokkal a témákkal kapcsolatosan, amelyeknek a szerző önálló kutatásai során a legtöbb figyelmet szentelt: gondolunk itt például a Hašekról vagy a Bartók és Čapek személyes kapcsolatáról szóló írásokra. Ami a Hašek-cikkeket illeti, mintegy rárétegeződnek a korábbiakra, elsősorban a szerző HaSek (1963) és Hašek világa (1970) című könyveire: „önkéntes” tanúságtétel ez a világméretű Švejk- pörben, mivel „kívülről elfogulatlanabbul és épp ezért talán megbízhatóbban lehet szemlélni kényes ügyeket”. Ugyanakkor — magyar kutató tollából! — nagy fajsúlyú az a megállapítás, hogy külföldön, s éppen Magyarországon, „senkinek még csak eszébe se Jut, hogy ezt a tipikus antihőst a cseh nemzettel azonosítsa” (170. 1.). „...a cseheknek van Husz-hagyományuk, Zižka-hagyományuk, Komenský-hagyományuk”, s itt Dobossy, a jól tájékozott bohemista, külön kiemeli, hogy Švejknek — még ha a cseh irodalomtörténet vitatja is értelmét és jelentőségét — világirodalmi rangja már vitán felüli, s az irodalmi idők végezetéig helyet kapott azon a családfán, melynek alkotói között Dobossy példaképpen Stefan Heymet, Ödön von Horváthot, Bertold Brechtet, de még Hja Ehrenburgot is, még Joseph Hellert is említi! Már régen nem a „cseh kisembert” látjuk a derék katonában, egy ő, akárki ő közülünk, aki bárhol s bármikor fölébe kerekedik a nevetni tudó ember fölényével az elburjánzott ostobaságnak, értelmetlenségnek.

Dobossy kapcsolattörténeti témáinak egy másik fonalát a Bartók és Čapek szellemi kapcsolatával foglalkozó írás foglalja össze. Legalábbis 1931-től ismerték egymást, amikor a Népszövetség mellett létesült Inštitút International de Coopération Intellectuelle (A Nemzetközi Együttműködés Intézete) bizottsági ülésén találkoztak. Čapek ez alkalommal szokása szerint kis rajzot rögtönzött többek között Bartókról is, s a rajzot kísérő barátságos glossza hangsúlyozza, hogy Bartók Béla „mesteri módon gyűjtött össze több ezer szlovák és román népdalt”.

Bartók a rokonszenvet rokonszenvvel viszonozta, és eljátszott a gondolattal, mi lett volna, ha a maga részéről a belga közoktatásügyi miniszter helyett „Čápek barátunkat” javasolta volna a bizottság elnökéül. 1936-ban már az egyre fenyegetőbb „ordas eszmék” árnyékában ülésezik a bizottság — Budapesten. Ez alkalommal Čapek és Bartók kapcsolata még szorosabbra fűződött; Bartók meghívta lakására a „híres cseh írót”, hogy együttesen meghallgassák a fonográfra felvett magyar, szlovák és román népi dallamokat. Amennyiben a budapesti tanácskozás résztvevői közül Bartók valóban senki mást nem látott vendégül, Dobossy méltán figyelmeztetett a magyar zeneszerző választásának szimptomatikus voltára, hiszen ott volt akkor Budapesten többek között Thomas Mann, Paul Valéry és Georges Duhamel is. Thomas Mannról szólván tovább bővíthetjük az összefüggést: a nagy német író visszaemlékezéseiben elismeréssel adózik az antifasiszta érzelmű magyar hallgatóságnak, amely forró ünneplésben részesítette, s feljegyzi, hogy előadása után „lelkesülten ölelte meg Karéi Čapek cseh író is, aki aztán megtört szívvel halt meg, midőn hazáját a demokrácia elárulta.” Ezen a budapesti értekezleten egyébként Čapek is előadást tartott a humanitás eszményeiről, s Dobossy hozzáfűzi, hogy ezt a felszólalást a Szép Szó számára József Attila fordította magyarra; nem sokkal későbben írta meg, Thomas Mann egy másik budapesti látogatása alkalmával Thomas Mann üdvözlése című költeményét. Ide kívánkozik még az a feljegyzés, hogy József Attilának ebben a versében Kosztolányi neve is előfordul, azé a Kosztolányié, kinek Néróját Thomas Mann egykor melegen méltatta, s akiről Karéi Čapek — véletlenül szintén 1931-ben, csakhogy a PEN club hágai kongresszusán — ugyancsak rajzot készített és kommentárt írt, s a mindkettejük által nagyra becsült magyar költőt József Attila a magyar irodalomnak nemcsak személyes, hanem jelképes veszteségeképpen is elsiratta. Kis metszet ez csupán az akkori Európa kultúr- és kórképéből, méghozzá olyan korból, amikor nehéz volt helyreigazítani az elmérgesült téveszméket, sokkalta nehezebb, mint visszapillantani a huszitizmus visszhangjára vagy akár a XIX. század haladó kapcsolataira, pedig hát mégiscsak a legfontosabb feladatunk bemutatni a magyar szellemiségnek azt az arculatát, amelyet a szomszéd népek tudatában az akkori magyar kormányzat oly megbocsáthatatlan történelmi rövidlátással elhomályosított, sőt meghamisított. Nem véletlenül Időztünk el éppen ennél a tanulmánynál, melynek szempontokban és tényekben való bővelkedését csupán sejtetnünk lehet, nem feltárnunk; de