Irodalmi Szemle, 1981
1981/10 - NAPLÓ - Ordódy Katalin: Visszanézve a Vajdaságra
tolakszik az otthon képe. Néhány apró ajándéknak való után kutatok, mert kicsinyeknek és nagyoknak egyaránt jár tarisznyámból a madárlátta cipó. Gion Nándor telefonált, kísérőt küld holnap reggel, aki majd elsegít a vonathoz. Mennyire sajnálom, hogy vele magával alig volt alkalmam néhány szónál többet váltani. Talán majd máskor, talán majd legközelebb ... Az ember úgy szeretne hinni benne, hogy adódik még egy „legközelebb”. Gondolom, az Irótábor sok vendégében megmaradt a vágy egy „legközelebbi” találkozás után. A magam részéről ezt a kívánságot mint egy virágszálat szeretném letenni azoknak az asztalára, akik ennek a találkozásnak a létrejöttén, megszervezésén fáradoztak. Este esőben érkeztem, reggel verőfényben indulok az újvidéki állomásról... Kísérőm a rádió munkatársa. Kitűnően beszél magyarul és Árpádnak hívják. Beszélgetés közben aztán elmondja, hogy édesapja magyar, az édesanyja német, ő pedig szerb. Számomra nem okoz túl nagy meglepetést ez a családi összetétel. Van még néhány perc az indulásig, figyelmes kísérőm még megveszi számomra az aznapi Magyar Szót, legyen olvasnivalóm útközben. A vonaton ér aztán a meglepetés. Magammal találkozom az újságban, Torok Csabával folytatott beszélgetésünk van benne. Szabadkán megáll a vonat. Fölmerül előttem a palicsi tó képe, a városháza impozáns épülete, amelyet egy délelőtti kirándulás alkalmával tekintettünk meg. A nagy tanácsterem, az esketési terem bámulatot keltő kiképzése, faragványai, tagoltsága ... A festett üvegablakok történelmi alakjainkkal. Kár, hogy régebben a neveiket tartalmazó üveglapokon ma már semmi sem olvasható. Eszembe jut a képkeretező mester kiállításának megnyitása is. Rám meglepően hatott. Míg a kísüstit kínálgatták az inkább csak kiállítási szobában, mint teremben, megtudtam, hogy a mester egy már feledésbe merült hagyományt újított fel. A festők minden egyes képéhez külön-külön készít formában, színben leginkább hozzájuk illő keretet. Nem mindennapi ötlet, kulturált elképzelés és megoldás, nincs kizárva, hogy gyakorlata elterjed majd. És még egy kedves szabadkai emlék. Kopeczkyék az egész kiránduló írótársaságot meghívják magukhoz. Szép, gondozott nagy kertben áll a házuk. Csak mikor a küszöböt átlépjük, vesszük észre, hogy múzeumban vagyunk. Képtárban. A falakat alig látni, úgy elborítják a festmények. Alaposabban szemügyre venni, nézelődni azonban nemigen lehet, mert mire elhelyezkedünk a székeken, fotelokban, díványon, ablakmélyedések deszkáin, Tüskés Tibor éppenséggel a földön, Juszti már hozza is a teli tálakat. Szovjet szomszédom pohárköszönőt mond — röviden: minden vendég fogalmat alkothat, milyen is az igazi magyaros vendéglátás. Mikor vé- gülis fölkerekedünk, hogy visszamenjünk Kanizsára, a gépkocsivezetők ugyancsak adják a gázt. Jókedvűen, de némi bűntudattal ülünk a kocsikban. Megváratjuk Urbán Jánost, aki már bizonyára türelmetlenkedik a könyvtárban, hogy mindegyikünkre kioszthassa a rá váró föladatot. A vonat rég elhagyta Szabadkát, de még rajzanak bennem a Vajdaságban eltöltött napok emlékei. Szemem egy nagyobbacska csomagra téved, amely idefelé nem utazott velem. Könyvek, könyvek, könyvek ... Magyar, szerb-horvát, szlovák nyelven. Vers és próza. Itt valahol, e csomag körül van egész utam értelme. Hiszen minden a betűért, a szóért történt, írják le bármilyen nyelven. A gondolatot kifejező szavakért, melyeknek fénye mellett évezredek sötétségéből sikerült kibotorkálnunk. Mindnyájunknak magasba kell tartania a maga ki- sebb-nagyobb lámpását, akkor is, ha minden fényt, amit az emberi szellem kicsiholt, a glóbusunk körül száguldó szélvihar kiolthatja. A megfogalmazás patetikus, de vállalom, mert igaza vitathatatlan. Már magyar földön fut a vonat, egyre közelebb otthonomhoz. Átgördülünk az utolsó határon is. A kerekek zakatolását elnyomva egyre erősebben, egyre tisztábban kezd szólni bennem Faludy György gyönyörű himnusza a Magyar nyelvhez: Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm, sértett gőgömben értőm és kísértőm, te hangolás barangoló kalandon te zengő és borongó hang a lanton, bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom és soraimmal sorson túl a síron, — kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász: mennyei poggyász. Ordódy Katalin
