Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai II. (tanulmány)

teljesebb irracionalizmust, betegségét, amelynek gyökereit valahol az átöröklésben, családja múltjában keresi. Romantikus korszakának világa (1958—1962) drámai, a jó mint aktív hatóerő jelen van benne. Ebből az újabb korszakából minden pozitív erő kihullott, kontrasztjai elhalványultak, s a költészet föladatának többé nem a választ, hanem a kérdezést tekinti.

Bábi A forrás Éneké ben alakította ki lírájának mind a mai napig végső és legteljesebb alakját. Nem új költői világot formált benne, hanem azt a költői attitűdöt fejlesztette tovább, amely egy évtizede kialakult, s amelynek fókuszában a nemzetiségi sorsát élő szubjektum helyezkedik el. (Bábi kísérlete első a sorban, de nem az egyetlen. A maga statikus, lebontott nyelvén Cselényi is akkortájt, nem sokkal Bábi után kezdi építeni saját lírai antitézisét, a Krétakört.)

Bábinál ez a szubjektum változatlanul az, aki volt: elszenvedi a minden irányból rátörő hatalmak csapásait. „Valami roppant állat fogai között vergődöm...” — írja le több változatban is. Az eltiport füveket pártfogolja, mondja máshol. Lényeges motívuma helyzetének, hogy maga választotta ezt a sorsot, több lehetőség közül, önakaratából. A tudatos választás etikai jelenség — minél küzdelmesebb a választott út, annál heroi- kusabb, minél végzetszerűbb, annál tragiikusabb. Bábi attitűdje azonban nem heroikus, talán nem is annyira tragikus, mint fájdalmas, mert nála, mint jeleztük, a szubjektum nem száll szembe a rátörő hatalmakkal, ellenkezőleg, szenved és menekül, vagy trilem- máiból adódik ez az önmegadás. Bábi attitűdjében a világ erői aktívak — a hős (altimáiból adódik ez az önmegadás. Bábi attitűdjében a világ erői aktívak — a hős (anti- hös) mozgása viszont látszólagos: ha lép, mindig egyenlő mértékben, vagyis a mozgása statikus. Egész meghasonlásában és menekülésében sok a paranaid tünet. Már keresek valakit című versének alanyában, hat-hét évvel A forrás éneke előtt ott bujkált a félb- lemnek ez a beteges változata.

Bábi szenvedő hőse keresi ugyan a kiutat helyzetéből, de a megoldást nem az anyag belső dramaturgiájában, hanem rajta kívül, egy szocialista deus ex machinában, a nemzetközi munkásmozgalom segítségében látja. Minden lényegbevágó dramaturgiai hibát a valóság magyaráz meg, s nem csodálkozunk, ha Bábi a stószi vers (1957) óta koordináták metszéspontjában, a nulla pontban áll, és apokaliptikus események eljövetelét jósolja.

Könny a mikroszkóp alatt (1966) című kötetének attitűdje semmiben sem különbözik az elemzett ciklusától, formájában sem tér e-1 tőle, csak témában, de csupán egy árnyalattal: személyesebb és még szűkebb hazai térben mozog.

Bábi két kötetének jelentőségét növeli, hogy a harmadvirágzás integrációjában nagy szerepet játszott.

Fönt már említettük, hogy Cselényi párizsi és Párizs utáni szövegciklusa, a máig csak szemelvényesen közismert Krétakor is rokona Bábi szintézisének. Rokonok először is a koncepcióban: a maga módján mindkettő totális kép kialakítására törekszik. Mindkettőben látunk epikai, lírai és drámai lehetőségeket. Még mélyebb kapcsolatra utal az egymástól látszólag egészen távoli és idegen két szövegciklus szófaji rokonsága. Bábi két ciklikus kompozíciójának uralkodó eleme a főnév és a melléknév. Cselényinél ez abszolút törvény: Krétakorának nyelve programszerűen nominális, s ez annyit jelent, hogy az ő világa ugyanolyan inaktív, mint a Bábié.

Cselényi esetében, ismételjük, antltézisről van szó; költőnk itt részben második kötetének világával fordult szembe a leghatározottabban. Említettük az induló Cselényi romantikus hajlamait, itt kell utalnunk első pályaszakaszának zsúfolt barokkos nyelvére, én-centrikus kozmoszára, határozott céloktól független, de intenzív mozgásvágyára, naiv bizalommal teli jövőképére: megannyi verbalizmusra késztető motívum. Láttuk, hogyan bomlik le az Erőkben Cselényi bukolikus világképe, hogyan ragad meg hőse egy váratlan patthelyzetben a jövő és a múlt között, s hogyan fordul figyelme a külvilág, a lírai szociográfia, azaz a jelen műfaja felé. Ez pályájának középső, átmeneti korszaka. A Krétakor igazi antitézis, de mint minden igazi antitézis, ugyanarra a valóságra vonatkozik, mint a tézis, amelyet megtagadott.

Feltűnő a Krétakor gazdag epikus alapanyaga. Ez az epikum az alany múltját és jelenét öleli föd, emlékeit és élményeit — ilyen értelemben a Krétakor újra én-centrikus és totális, de már nem kozmikus. Első korszakának verbalizmusát Cselényi úgy tagadja, hogy kiejti szövegéből a mozgás jelölőit, az igéiket, elhagyja a nyelv kötőelemeit —