Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Cselényi László: A riporttól a mítoszig (esszé)

[valójában csak egy heti, mert Párizsban csak ennyit voltunk) látogatás után Írtam meg harminc gépelt oldalon. Ebből a ciklusból egy-két részletet közlök itt mutatóba, főként a Gara Lászlóval folytatott beszélgetést, hiszen annak alighanem irodalomtörténeti értéke van már. Gara Laci bácsi ugyanis alig két évre rá, hatvanhatban lett öngyilkos, így hát már soha nem került rá sor, hogy újra meglátogassam, s folytassam, ahogy annak idején gondoltam, a párbeszédet. Csak a temetésre szintén késve érkező Hubay Miklóssal ültünk be egy caféba és idéztük a magyar irodalom lelkes diplomatájának akkor még friss, eleven emlékét.

Leginkább a hatvanhatos sorozat miatt fáj a szívem. Ekkor ugyanis azt történt, hogy szokásomhoz híven nem gondoskodtam másodpéldányról, a Rádióban meg eltűnt a leközölt anyag, így a hosszabb, s a két évvel korábbinál sejtésem szerint magvasabb sorozatból alig egy-két darabnak tudtam összeszedni, piszkozatokból, a velejét. Az Oj Szóban közölt három tudósítást csak ki kellett gépeltetnem a lapból.

Végül is miben foglalhatom össze, immár másfél évtized távolából s a „jelen és történelem” távlatából Párizst? Tény és való: máig nem hagy nyugton a kísértés, hogy a „Kő-ország” s a „Duna-táj” mintájára, egy harmadik, „Párizs-ikönyvet” (mítoszt?) is meg kellene írnom. De ettől már, sok minden mással egyetemben, alighanem végleg el kell állnom. Párizs nagyon messze került tőlem az elmúlt évtizedben, talán meg sem találnám hajdani „otthonaimat”, hiszen a Saint-Denis környékén felépült modem palota- negyedet én már (és még) nem is láttam, sem a Neuilly-beli városrészt, s még mi mindent nem láttam, amiről nem is tudok. Igaz, a mítoszok keletkezésének, amint tudjuk, éppen az az egyik föltétele, hogy eltávolodunk bizonyos helyekről, eseményeiktől, témáktól. A térbeli, s főleg időbeli távolság következtében válik valami „mítosszá”. De hát Párizsról annyi mítosz (hogy közhelyet ne mondjunk) forog közszájon (főként a magyar irodalomban), hogy író legyen a talpán, aki ehhez valami újat tud adni. így a külö'n Párizs-mítosz bizonyosan elmarad, ám az elképzelt mítoszkompozíción belül Párizsnak a Kő-ország és a Duna-táj mitológiái mellett mindenképpen központi szerepe lesz.

VII.

A riporttól a mítoszig — jelöltük ki útikalauzunk pályaívét. Hogy kerül a csizma az asztalra? Hogyan említhető a két műfaj még csak egy napon is, nemhogy egymás mellett, egyetlen könyv födelei közé zárva? A riport, mint tudjuk, a legföldhözragadtabb, Veres Péter-i meghatározással: a legsültrealistább műfaj (ahányszor csak kiadták számunkra a jelszót — s hányszor kiadták! —, mindig az volt a legelső követelmény: írjatok riportot, vissza a valósághoz, közelebb a természethez!). A mítosz pedig (annyi más ,,mítosz”-hoz hasonlatos félreértés!) tudomásunk szerint éppenhogy mindennek az ellenkezője: a „valóságtól” való legteljesebb elfordulás, a ködös meghatározatlanságokba való menekülés, a logosznak az ellentéte. „A mítosztól a log őszig” vezeti példának okáért egy nem is olyan régen írt filozófiatörténeti tanulmány a görög gondolkodás útját. Márpedig — ugye — ha „mi”, mondjuk, a herakleitoszi-hégeli logoszt tartjuk mérvadónak, akkor az evvel ellentmondásban levőnek vélt mítoszt csakis elvethetjük. El is vetették, hosszú éveken át, amint arra emlékezünk még mindannyian, nem kisebb példával demonstrálva az „esetet”, mint a Weöres Sándoré. Weöres, mint köztudott, a negyvenes évek elejétől ásta bele magát előbb Várkonyi Nándor, aztán Hamvas Béla hatására a mitológiába, s e korszakának kiteljesedése éppen az ötvenes évek elejére esik („Mahruh veszése”), tehát elhallgattatásának az éveire. S talán éppen Weöressel „takarózhatunk” mi is, a mítosz lehetséges voltát bizonygatva a realizmus keretein belül, hiszen ha a mítosz csak ama ködös, valóság- és észellenes (irracionális) valami lenne, amivel annyiszor vádolták, mivel lenne magyarázható a mai Weöres példátlan népszerűsége, nemcsak a szűkebb szakma, hanem a nagyközönség körében, mi több, az irodalompolitika (Kossuth-díj!) szintjén is?

„A mítoszban a létező — a lét elvont eszméje — természetesen érzékiségnek mutatkozik — írja Bata Imre Weöres Sándor közelében című kitűnő tanulmánygyűjteményében. — Weöres számára a mítosz ezért nem történet, nem epikum, hanem a metamorfózis lehetősége, vagyis dramatikum... Nem a mítosz, hanem az abban megnyilvánuló szintetizálási mód ragadja meg... A mitológiában kifejeződő metafizika és isme