Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - Cselényi László: A riporttól a mítoszig (esszé)
nem óhajtok írni a közeli s a távolibb jövőben. Koncsolról például, az érzékeny, egyetemes műveltségű esszéistáról és fegyvertársról, aki szinte egyedül állt mellettem a legnehezebb időkben, s akinek oroszlánrésze van abban, hogy a Krétakor kötet, több mint tíz esztendő múltán megjelent, s ezzel egyáltalán visszatérhettem a csehszlovákiai magyar irodalomba. S Tőzsérről persze, akivel az elmúlt negyedszázadban annyi csatát vívtunk, együtt mások ellen, s külön-külön egymás ellen. Azért a róla szóló vallomásomat, tudom, előbb vagy utóbb egyszer csak megírom, ugyanúgy, mint a Dubáról és a Dobosról, no meg a Turczel Lajosról, hajdani „bábánkról” szólót, akinek konstruktív egyénisége és szorgalma nélkül aligha lett volna az ötvennyolcas nemzedékből az, ami lett. Én személyesen nagyon sokat köszönhetek neki. Ötvenhatban zöldfülű kamaszként ö kapott a szárnya alá engem is, akár a többieket, s csakis neki köszönhető, hogy ötvennyolcban már, alig két évvel az „első közlésem” után kész volt az antológiánk, s két-három évvel az érettségink után magunk is érettségi tételek voltunk. Tur- czellal különben, amint másokkal is, rengeteg vitám volt az elmúlt negyedszázadban. Különösen a friss párizsi élményekkel-indulatokkal hazatért hipermodern avantgardista bőszítette föl, gondolom, a minden irányban nyitott, ám szíve szerint igazán hagyományos-népies beállítottságú irodalomtörténészt. Mégis úgy rendezte a sors, hogy végülis neki kellett helytállnia még a Krétakor körüli hercehurcában is, s az ő véleménye volt az egyik legsúlyosabb érv amellett, hogy a kötet végül megjelenhetett. Na és Forbáth Imre! Forbáthról is meg kell még írnom az emléke i met -é 1 mé ny e i me t. Ez a leginkább terhelő adósságom. Igaz, megírtam A csodaváró szegény Forbáth Imre című montázsomat, de az emlékeim, amelyek gyérek ugyan eléggé, és a lelkesedéseim, amelyek viszont annál sűrűbbek, mindenképpen napvilágra kívánkoznak még. S e kitérő után térjünk vissza tárgyunkhoz. Illetve ott is vagyunk, mert az írástudóinkkal kapcsolatos emlékeim-élményeim mind a második (tágabb) körbe tartoznak. Ügy kell elképzelni, hogy az első kör, Gömör számomra az éretségiig eltelt időt jelenti, s noha riportjaim ezután íródtak, a Gömörrel kapcsolatosak az előbbi körhöiz-idő- szakhoz tartoznak, abban gyökereznek, azt a szűkebb horizontú (de mélyebb gyökerű) világot jelentik. S csak ötvenhat után következik a tágabb horizont. V. A második kör tehát (nevezzük talán így): a tágabb haza, a „Duna-táj”. Am mielőtt még ezt a kört lefutnánk, ejtsünk néhány szót a közbeszúrt ciklusról, az „elbeszélésekről”. Szóltam már arról, hogy 1961—62-ben hosszabb lejáratú ösztöndíjat kaptam, hogy riportkönyvet, esetleg elbeszéléseket, netán regényt írjak az akkortájt újra épülni kezdő Kelet-szlovákiai Vasműről. Azt is elmondottam, hogyan dőlt dugába az egész vállalkozásom, hogy hagytam ott csapot-papot, Kelet-szlovákiai Vasművet jő fele időben, mert már akkor tudtam, ezt a könyvet én soha meg nem fogom írni. Miért? Nemcsak azért, mert akkorra szertefoszlott, nem utolsósorban épp a tapasztaltak alapján, minden romantikus elképzelésem az ún. építőkről szóló könyvekkel kapcsolatban, hanem főleg azért, mert egyáltalán minden elképzelésem szertefoszlott a hagyományos, klasszikus-realista stílusú írást illetően. Igazam volt-e vagy sem, aligha itt és most eldönthető kérdés. Megírtam néhány elbeszélésvázlatot-töredékeit s néhány verset az akkoriban már módosult, se vers, se próza típusú, Ballada a földről címre keresztelt gyűjteményhez s ezzel, számomra legalábbis, befejeződött az egész história. Persze az elkészült írások megmaradtak. Egy csokorra való verset besoroltam közülük a hatvanötben megjelent Erők című kötetembe, a prózákból itt adok közre négyet, dokumentálandó, hogy miképp is képzeltem el akkortájt, boldogult úrfikoromban, a „regényírást”. Gondolom, ennyiből is világossá válik, miért kellett oly sürgősen abbahagyni az egészet, annak ellenére, hogy ma sem röstellem ezeket az írásaimat. Akkoriban persze nem tudhattam még, milyen értékes nyersanyaga lehet ez a torzó későbbi írásaimnak. A Mítoszba már eddig is elég sok minden került bele, noha korántsem annyi, mint amennyi bele tudna illeszkedni. S itt megintcsak közbe kell szúrnom egy-két mondatot, magyarázandó a bizonyítványomat. Az olvasó ugyanis, már akinek kitartásából futja végignyomozni a Mítosz genealógiáját, rájön, hogy sok minden éppen e prózakísérleteimből került a mostani szövegmontázsba. De nemcsak az itt olvasható szövegekből válogattam, került bele sok egyéb is, a tükör előtt fésülködő asszonyról
