Irodalmi Szemle, 1980
1980/9 - NAPLÓ - Duba Gyula: Török Elemér ötvenéves
TÖRÖK ELEMÉR ÖTVENÉVES Emlékezetemben egy képet őrzök róla ... Kora őszi keleti utam alkalmából meglátogattam Abarán, ahol tanított. Megörültünk egymásnak, mert régen nem találkoztunk, poharazgatva éjfél utánig beszélgettünk. (Talán még el is daloltuk, hogy Kimegyek a doberdói harctérre, feltekintek a csillagos nagy égre...) Reggel hét óra tájt, bódultán, másnaposán harsány szavakra ébredtem. A konyhában vidám beszéd és nevetés hangzott, majd a szobába lépett ő, eső verte kajla kalapban, ddőmarta kabátban. Félálomban néztem, hogy harsány jókedvéiben szélesen mosolyog, tömött bajsza madárszárnyként bőrül felsőajkára, arcát pirosra csípte a hajnal hidege. Jobb kezében nagy halat lóbált, jó háromkilós csukát. Ráharapott a koma, harsogta vidáman, megfogta a hatvanas szatúr ... S amíg felkeltem és felöltöztem, megpucolta a csutkát, halászlét főzött reggelire ... Ma már tudom, hogy nemcsak az éjszakázást követő ernyedtség miatt tett rám olyan hatást, melynek ereje ma is bennem él. Űserejű léleknek láttam őt akkor, elemi indíttatású népi ivadéknak, aki természetes hajlamai szerint kimegy pirkadatkor az őszi mezőre, a deres partú vizek mellé, amit én már régóta nem tudok megtenni, és nagy halakat fog, melyekre én már csak sóvárogva és emlékezve gondolhatok. Erőtlennek, hitványnak éreztem akkor magam, s ő volt az erős. Szenvedélyes jókedvében és elemi erejében ősi volt, mint a föld, a falu és a természet, melyből mindketten szakadtunk. Felfedte magát előttem, rádöbbentem, hogy a meglátott ösztönös erőt és elemi szenvedélyességet azelőtt is és azóta is tapasztalom az emberben és a költőben. Igazságaihoz és a vershez olyan hittel ragaszkodik, mely hívés csak azok sajátja lehet, akik tudják, hogy a mélyen megór- zett igazság és meglelt kifejezésmód feladásával önmagukat tagadnák meg. S ő vállalja önmagát, nem tudná feladni. Lírája értelme is ebben van, a vállalásban, gyakran ismételt kulcsszavai — ősi, örök, az Idő, csend, árvaság — jelentősége: a megismert közösségi erkölcsi eszményképek és megérzett szépideálok következetes képviselete. Őszinte és elemi ez a költészet, nem a konstruáló képzelet munkál benne, hanem az elemi erejű élni akarás, amely formai akadályokon hányódva, felszökkenve majd aláhullva, sokszor elbizonytalanodva, de elhallgattathatatlanul követeli öröklött érzelmei, mai vágyai és holnapi reményei számára a teret és megvalósulásra való lehetőséget. Olyanok a versei, mint az éles sziklákon megtörő hegyipatak hullámainak bugyborékoló szava: a mélyükön vibráló szenvedélyek és panaszok ellenére is monotonoknak tűnnek, de egyszerűségükben megállíthatatlanok és eilfojhatatlanak, mert az érzékeny lélek forrása szakadatlanul felbuzogja őket és egyre küldi mind tágabb mederben a folyók, tengerek felé, a világ felé. Akik értik és becsülik őt, éppen erre figyelnek: az alapigazságok hűséges őrzőjére, a szépbe és jóba vetett hit letéteményesére, az emberség fáradhatatlan meg- idézőjére. Verseiben egy táj és népe mondja sorsát, múltérzését és jöivőeszményéit. Másról nem akar és nem tud beszélni. Vannak, akik fenntartásokkal fogadják munkáját, azt mondhatják: gyakran ismétel és vét a forma törvényei ellen. Igaz lehet. Nemzedékének, a háború utáni első kö'ltőnemzedéknek egy életre szóló feladatul adatot, hogy mélyről, a némaságból és az artikulálatlan hangok ösztönös szintjéről feltörve a költői szó törvényeinek birodalmába, hiányosságait kölöncként hurcolva egész életében a kifejezésmód nehezével, a hangvétel zökkenőivel és a lírai képek pontatlanságaival viaskodjon. De érzései és gondjai tiszta közösségi értékek és életszervező erők, s számunkra jelentősek, mert mindennapjaiban a nemzetiséget is ilyen elemi igazságok és belső erők éltetik. S Török Elemér hallgatag parasztjai, szemlélődő öregjei, a fogyatkozó tic- cék világát Járó és élő bodrogközi nép ismeri és érti költőjét. Duba Gyula
