Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - NAPLÓ - Cselényi László: Vas István köszöntése

Vas István köszöntése

A most hetvenéves Vas István, akit jubileuma alkalmából, ha kissé megkésve is, tisztelettel és szeretettel köszöntünk, sok tekintetben az utolsó mohikánok fajtájához tartozik a magyar irodalomban. Egyetemes műveltség (az utolsó polihisztor is?), világnyelvek sorának aktív ismerete, intellektualizmus, mind, mind olyan tulajdonság, amely egyre inkább kiveszőben van a fiatal nemzedékből, e tekintetből legfeljebb már csak Szentkuthy, no és perszs Illyés vetekedhet vele.

A mi nemzedékünk, a mai negyvenéveseké, vele is csak megkésve s mások szemüvegén át ismerkedett meg. Eleven emlékünk, hogy milyen felfedező erejű tanulmányt írt róla, az akkor még, legalábbis előttünk, teljesen ismeretlen Vas Istvánról Juhász Ferenc az Űj Hang valamelyik ötvenötös számában. Vas is, mint annyi kor- és pályatársa negyvenkilenctől ötvennégyig a „vádlottak padján” ülő magyar írástudók közé tartozott, s nevét legföljebb ha fordítóként ismerték a tájékozottabbak. Pedig micsoda fordítások voltak azok! Villon, az angol barokk költészete, a III. Richárd, A velencei kalmár, Goethe, Schiller és Rákóczi! Gondolom, még ma is csak kevesen tudják, hogy a nagyságos fejedelem Vas István tolmácsolásában szólalt meg magyarul. S Apollinaire! Ez is titok volt előttünk, s milyen sokáig, hogy testi-lelki jóbarátjával, Radnóti Miklóssal, szinte az egész Apollinai- re-t lefordították magyarra. Ez volt talán a modern, huszadik századi világlíra magyarításának az első nagy fegyverténye. S mi minden követte később, immár az ötvenes évek végén — hatvanas évek elején. Saint John-Persí Bóják című monumentális költeménye, s a szinte teljes Eliot (már a lírikus Eliot, természetesen). A kortárs magyar líra ifjabb évjáratai ugyancsak a Vas István közvetítésével tanulmányozhatták a modern angolszász és az egyetemes világlírának ezt az egyik legkiemelkedőbb képviselőjét.

De térjünk vissza az ötvenes évekhez! Mit tudhattunk még az ötvenes évek közepén a költő Vas Istvánról? Negyvenhétben — negyvennyolcban megjelent nagy kötetei, a Kettős örvény s a Római pillanat az ötvenes évek elejére eltűntek nemcsak a könyvesboltokból, hanem még a közkönyvtárakból is. Az első Vas-verse- ket, az öt-hat évi kényszerszünet után, ugyancsak az Oj Hangban olvashattuk jókora meglepetéssel, s ötvenhat nyarára napvilágot látott végül a költő válogatott verseinek a gyűjteménye is, A teremtett világ. S követte aztán gyors egymásutánban a végre méltó helyét elfoglalt költő legjelentősebb köteteinek a sorozata, bennük az egyetemes magyar líra olyan remekeivel, mint az Ötven jelé (Egy nap története), az Etruszk szarkofág, az Oda a tegnapi asszonyokhoz, a Via Appia és a Folytatás.

Megrázó erejű, modern és intellektuális vers volt valamennyi, „szabadvers” ráadásul, Juhász lelkesedett értük, mégsem dicsekedhetek vele, hogy elhatározó, lírai fejlődésemet alapvetően befolyásoló hatást gyakoroltak volna rám, úgy, mint például a Juhász, a Pilinszky vagy a Weöres Sándor költészete. Miért?

Egyrészt nyilvánvalóan azért, mert épp Juhászék, Pilinszkyék Vas Istvánéknál már csak évjárat szerint is közelebb estek a mi generációnkhoz, a Nyugat harmadik