Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai

írunk, mégis hasznosnak tartjuk a kifejezést, azért is, mert a csoportok belépő programjai és kezdeti gyakorlata valóban indokolják a fogalom használatát.

Az első csoport politikai avantgardizmusa és adottságai vagy tudatosan hirdetett hagyománytalansága szembenáll mind a hagyományokra hivatkozó s azokat követő második, a szintén hagyománytalan, de már nem politikai, hanem egy művészi avant- gardizmus jegyében föllépő harmadik nemzedék programjával. Minden nemzedék esetében megtaláljuk a szembehelyezkedés mozzanatát, az előző nemzedék eredményeinek tagadásáért és viszont, az új nemzedéki célok helyességének kétségbevonásáért. Megvoltak a viták, gyanúsítások, kitagadások, politikai, ideológiai és esztétikai ellenvetések, egyszóval mindaz a lárma, amely egy-egy új nemzedék jelentkezését mindig kísérni szokta. Igaz, hogy nálunk, a mi nemzetiségi életünkben rendkívüli erővel hatnak az egységesítő tényezők, és ezek nyomására hamarosan minden nemzedék hasonul az előzőhöz, de az indulások ás közös bemutatkozások szempontjából használnunk kell a „nemzedék” megjelölést, a szónak nem annyira életkori, mint esztétikai értelmében.

A nemzedékek bemutatkozási formája nálunk hagyományosan az antológia, miközben ezek a közös könyvek idősebb pártfogók által írt előszóikkal korszakhatárokul is szolgálnak, kivéve az első, nem korszakkezdő, csupán a nyitó nemzedéket összefogó és szándékait mintegy utólag kinyilvánító antológiákat, az Oj hajtásokat (Fiatal szlovákiai magyar írók és költők antológiája, 1953) és a Három fiatal költőt (Török Elemér, Ozsvald Árpád, Veres János, 1954), hiszen ekkor már évek óta épült, sőt, lezárulásához közeledett a harmadvirágzás első korszaka. Azt is belekalkulálva a képbe, hogy a nemzedék gyakorlatlan és tájékozatlan, hogy akkor tanulta a masters ég műhelyfogásait, meg azt is, hogy a visszanyert jogok fölötti örömükben és az újjászervezés lázában, illetve a győztes szocializmus társadalmi céljainak föltétien támogatásában az átlagnál is könnyebben áldozatul estek a korszak intenzív ideológiai és esztétikai szuggeszciójának, jellemző vonásukat egy politikai indítékokkal motivált avantgardiz- musban és a hozzá kapcsolódó hagyománytalanságban jelölnénk meg. A csehszlovákiai magyar irodalom három „virágzása” között a folytonosság teljesen megszakadt. Nem költészet, de jellemző, hogy Egri Viktor, az első köztársaság kitűnő tollú és nagy kultúrájú írója több munkájában is mélyen beleesett a propagandisztikus egyszerűsítések hibájába, s ez nem más, mint cselekvő megtagadása a hagyománynak és a folytonosságnak. Ezért nem is csodálkozunk, ha az Oj hajtások fiatal és nem érdemtelen előszóírója megtagadja az első köztársaság és a szlovák állam magyar irodalmát, „az úri rendet hűen kiszolgáló és a fasizmussal clmboráló hazug tollforgatók”-nak, „a szlovák és magyar dolgozó nép egymásra uszításán mesterkedő nacionalista bértollnokok” nak és „kisebbségi kérdésen, a magyar faj pusztulásán rágódó firkászok”-nak nevezi őket,anélkül, hogy differenciálna, egyrészt tájékozatlanságáról, másrészt félrevezetett voltáról téve ezzel tanúbizonyságot. Az antológia egy másik, a fönt mondottakra rácáfolni látszó tanulmányát Csanda Sándor írta az első köztársaság Sarlós-mozgalmáról, s differenciáltan közelíti meg ugyan a problémát, de magyar neveket ő is csak a- periférián említ, költőket pedig egyáltalán nem. Igazában persze ez sem cáfolja meg állításunkat, hiszen a folytonosságnak eszmék, koncepciók, attitűdök, formák alkotó átvállalásában kell kifejeződnie, ilyenről pedig — éppen a saját folytonosságából is kilépő Egri vagy akár Szabó Béla példája is bizonyítja — sző sem volt. Csupán Fábry maradt meg önmagához is, a két első virágzáshoz és az európai folytonossághoz is hű, még a korábbinál is hűbb írónknak, de eltelt még néhány esztendő, amíg koncepciója hatni kezdett.

Akkoriban Győry költészetéről is alig esik szó, leginkább Fábry idézgeti őt makacsul, pedig abban a lélektani pillanatban, amikor Ady mindenki másnál elevenebbül hatott a magyar szellemiségre, talán az Ady-tanítvány Győry lendületes, messianiszti- kus társadalmi lírája is föl tudta volna erősíteni fiatal költészetünk programját.

Ugyanígy a Forbáth-hagyomány. Forbáth, mint tudjuk, el is hallgatott, el is bújt, bár, tegyük hozzá, az új irodalompolitikái helyzetben akkor sem vállalhatta volna teljesen korábbi költői önmagát, ha történetesen akarja. Mindkettőjük kis reneszánsza később, a korszakfordulón és még későbben jön csak el.

Mindössze Ozsvald és Bábi első korszakán van nyoma annak, hogy hagyományokon nevelkedtek. Bábi attitűdje részben hajlama szerint, részben a Győryt és Fábryt is