Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai

térni forrásvidékére, Csehszlovákiába. Az akkori szlovák nemzeti politika azonban gyorsan, már 1945 elején közbeszólt, s a csalódott Györy a népszavazás útján a Szovjetunióhoz csatlakozott Kárpátalján maradt, hogy 1949-ben már ne ide, Szlovákiába, hanem Magyarországra költözzék.

Szabó Béla (1906) a mostanában megjelent válogatás, a Kenyér meg tej (1975) szerint mindössze három verset Irt a föilszabadulás után. Kettőben nácik által elpusztított szeretteit siratta el, a harmadikban a költészettől búcsúzott. Formáját tekintve Szabó Béla mindhárom szövege kidolgozatlanul maradt, a kakofóniáig. Fábry őt is az első köztársaság paraszt- és munkásírói között tartotta számon, mint Seliyai Józsefet, Dömötör Terézt, Háber Zoltánt és Csontos Vilmost.

Forbáth Imre visszatért ugyan londoni emigrációjából, de egyetlen nemrég előkerült angliai versén kívül sem ott, sem itthon nem írt több költeményt. (Az egyetlent, az Emigránsok dalát Varga Rózsa találta meg 1967-ben). A londoni Magyar Klub 1942-ben kiadatta a költő tizenhét régi versét Panasz és remény címmel, s a költő, egyébként a londoni csehszlovák emigráció tagja, többször is előadta a Magyar Klub hallgatóságának. Miután hazajött, Ostravába kérte magát, hogy a német táborokból hazatértek egészségügyi gondozója lehessen, s ugyanott segített újjászervezni a kommunista párt városi szervezetét. Volt egy évig az ostravai bányák helyettes főorvosa, később diplomáciai szolgálatba lépett, de a Slánsky-per idején félreállították, s végül fürdőorvos lett a csehországi Teplicében — haláláig. Jellemző a helyzetére, hogy csehül írt zenei kismonográfiákat, filmforgatókönyvet, s csak 1954-ben kezdte fölvenni a kapcsolatot a harmadvirágzás ébredező szellemi életével, egyelőre inkognitóban. 1957-ben, egy évvel az inkognito teljes föloldása után írta első magyar nyelvű tanulmányát, Petőfiről, a pozsonyi Hétbe. Aforizmáit is csehül fogalmazta meg, s javarészük csah lapokban jelent meg először. Ké'sőbb maga fordította le őket az Irodalmi Szemlének. Vegytiszta képlet: Forbáth az első virágzás költője volt, s az is maradt. „Belőlem az elrejtett szikrákat a történelem kalapácsütései csiholták ki. 1936—38-ban elértem azt a lírai csúcsot, melynél magasabbra jutni nem adatott meg nekem. A második világháború tényét s a győzelem utáni új világot a kommunista igen, a költő már nem tudta alkotó tetté váltani. Utolsó versemet, a Látomást München napjaiban írtam...” — írta 1958. április 21-én keltezett Vázlatos önéletrajzában (Irodalmi Szemle, 1973/5).

Pontos kifejezés: a történelem kalapácsütései... Azok pattantották ki a háború utáni csalódás verseit olyan, akkor még részben vagy teljesen ismeretlen költőkből, akiket a nehéz esztendők itt értek el, akik itt maradtak, s akiknek életművét ezek a tapasztalatok határozták meg alapvetően.

így történt Rácz Olivér esetében, (1918), aki a szombathelyi büntetőtáborból való kiszabadulása után, még a felszabadulás előtt, egy Wilder balladás versében, A szombathelyi politikai jogház balladájában egy impresszionisztikus nyitórész után, ahol a hőse az átélt szenvedésekre emlékezik, a megkeményedő, jelzőtlenített befejezésben a közelgő felszabadulást sürgette: „... rántsa föl magasba már a zászlót / az új holnapért küzdő proletár”. Rácz aztán a kassai temető egyik kriptájában rejtőzködve érte meg a fölszabadulást (jóval később egyik novellájában, az Álom Tivadar hadparancsában rajzolta meg szürrealisztikus áthangolásban ezt az élményét), de a várvavárt új rendben, baloldali kapcsolataival, szlovák tanári múltjával (Rácz ugyanis a magyar években egy ideig a kassai szlovák polgári iskola tanára volt), Horthyék üldözöttjeként, mint ellenálló és mint fegyveres polgárőr (milicista) 1946-ban jelentkezik a kommunista pártba, s ekkor éri az első csalódás, mert mint magyart visszautasítják. „Állunk a sorban”, ismételgeti ugyanennek az évnek az elején egy nála, az impresszionisták tanítványánál rendhagyőan szabad formájú, indulatos téli versremekbeín. Ezt a versét 1948-ig még több hasonló ihletből fakadt keserű szövege követte, s mind a Kassai dalokban (1958) kapott helyet.

Az 1945—48-as csehszlovákiai magyar versek közös vonása, hogy hősük extra pátriám, sőt extra mundum élt. Rácz említett szövegének hőse „facér tanár, kirugdalt munkás”, aki a fagyos hajnalban órákig várja némán a bizonytalanul érkező árut, de nyilvánvalóan nemcsak azt, hanem valami többet is. Érdekes, de jellemző is, hogy Szabó Gyula (1908—1972), a losonci festőművész az odakanyarított dátum tanúsága szerint ugyanezekben a napokban írta meg Kis vers című költeményét arról, hogy az ő foga vacog „szélén egy ámító, hazug világnak”. Ezek is a megcsalt reménység szavai, mint Rácz