Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Fülöp Imre: A kos története

— Hátha nem is egy kosképű igazgató, hanem csak egy igazgató képű kos miatt van ez a cécó?

— Kérem, ahogy gondolod — szólt sértődötten Homolka, s elhallgatott. Gondolatban persze tovább kombinált. Megfogadta magában, hogy a kosnak titokban beszámol Garaj magatartásáról, s arról, hogy ha rajta múlna, sohasem változhatna újra igazgatóvá.

— Meggyőződésem, hogy az igazgató elvtárs méltányolni fogja érte tett cselekedeteinket — szótagolta emelt hangon, hogy szavai a kofferben is hallhatók és érthetők legyenek.

Azonban Homolka titkos szándékát a szakszervezeti elnök azonnal felismerte, és még hangosabban így válaszolt:

— Természetesen mindent elkövetünk az igazgató elvtársért.

Ezt követően szinte versengve hangoskodtak az igazgató kegyeinek elnyeréséért.

Amikor a vállalat udvarára érkeztek, Homolka olyan gyengéden simogatta meg a kost, mint anya a gyermekét. Garaj pedig fennhangon így szólt a sofőrhöz:

— Róbert, gondoskodjék ennivalóról és italról szegényke számára!

— Máris rohanok! — felelte Róbert „készségesen”, hogy neki is legyenek érdemei, ha netán mégis az igazgató kuksol a csomagtartóban.

Eközben az igazgatóhelyettes és a szakszervezeti elnök elindult Húrban elvtárs irodája fslé. Ám az igazgatói iroda párnázott ajtaja előtt megtorpantak. Nem, nem attól riadtak vissza, hogy bent találják az igazgatót, hanem mindketten egyszeriben arra gondoltak, hogyan közöljék a puszta tényt az odabent várakozó titkárnővel.

— A legjobb lesz, ha te mondod meg — súgta Homolka.

Garaj gyors mozdulattal az igazgatóhelyettes mögé surrant, hogy így jelezze: kibújik a feladat vállalása alól.

— Elvégre szakszervezeti ügy intézése közben történt a dolog — igyekezett Homolka még egyszer rávenni Garajt a hír közlésére.

E pillanatban kinyílt az ajtó.

— Megjöttek?! — kiáltotta Karolina. — Hol az igazgató elvtárs?! — kérdezte rémülten, miután hiába kereste Hurbant az érkezők közt.

Homolka figyelmeztetően felemelt kezével jelezte, hogy csend legyen, s betette maga mögött az ajtót. Aztán körülnézett, nem hallja-e őket valaki. Garaj a kérdőn felé forduló titkárnőt nézve Homolkára mutatott, mintha előzetes megbeszélés alapján neki kellene beszámolnia az eseményekről.

— Hol az igazgató elvtárs??? — hangzottak újra Karolina szavai.

A következő pillanatban váratlanul kinyílt az ajtó, s karján a kossal lihegve betoppant a sofőr.

— Hol az igazgató elvtárs??? — ismételte immár ki tudja hányadszor Karolina.

Aztán félelmetes csend lett a helyiségben. A három férfi a kosra meresztette tekintetét, mintha azt várnák, hogy megszólaljon. Majd a titkárnő is az állatra pillantott. Aztán segítségért akart kiáltani, de csak egy szörnyű sikoltás lett belőle.

A férfiak nem lepődtek meg. Sőt: megkönnyebbültek, hiszen tudták, hogy túljutottak azon a pillanaton, amitől a leginkább féltek. Most már az utolsó kételyük is eloszlott.

— Hát itt az igazgató elvtárs — adta meg Homolka a végső magyarázatot mindarra, ami eddig rejtély volt a titkárnő előtt.

Részletesen beszámoltak Karolinának a kos megtalálásáról, megvételéről és viszontagságokban bővelkedő hazaszállításáról. Természetesen a titkárnő is azon a véleményen volt, hogy mindent el kell követni az igazgató megmentéséért.

— De mit? — türelmetlenkedett Garaj.

— Ültessük a fotelba, ahol úgy szeret pihenni — tanácsolta a titkárnő.

Róbert nyomban a hatalmas kagylófotelba süppesztette a jószágot, de az idegenkedve viselkedett „szokott helyén”.

— Beszéljen hozzá! — biztatta Karolinát Homolka. — Tegyen úgy, mintha mi sem változott volna meg!

— Fárasztó út volt? — kérdezte a titkárnő a kost, de az nem reagált.

— Súgjon neki valamit! — szólalt meg Róbert.

— Ügy van! — helyeselt Homolka. — Súgja meg neki azt a bizonyos fontos üzenetet, amit csak személyesen közölhet vele.