Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Fülöp Imre: A kos története

A javaslat tőle származott, hát végrehajtását Is ő vállalta. Mintegy tíz perc múlva azonban csalódottan jött vissza.

— Nem kell neki — legyintett. — Csak megszagolta, és elhúzta az orrát.

Hallva ezt, Róbert azonnal kapcsolt:

— Hát persze! — mondta tudálékosan. — Persze, hogy nem kell neki: a mi igazga- tnók csakis grúz konyakot iszik!

Társai teljes mértékben kielégítőnek találták a magyarázatot. A kos helyzetén mégsem tudtak segíteni, mert a vendéglőben csak egyféle konyakot mértek. Garaj és Homolka azért még egy felet elszopogatott belőle.

A legközelebbi útmenti vendéglőben is hiába kértek grúz konyakot. Más fajtát pedig az igazgató iránt érzett együttérzésből ők sem rendeltek. De hogy ottjártuk mégse legyen teljesen hiábavaló, elhatározták: újból felhívják a titkárnőt és megmondják neki, hogy velük van az igazgató. így legalább elkerülik az esetleges bonyodalmakat, amelyek akkor keletkeznének, ha keresnék Hurbant, és kiderülne, mivé változott. Bizonyára őket gyanúsítanák a történtekért.

— Jaj, de jó, hogy megint jelentkeznek! — hallatszott Karolina hangja. — Egy fontos üzenetet kell átadnom az igazgató elvtársnak.

— Halljuk! — kiáltota Homolka a telefonba.

— Csak vele személyesen közölhetem — tudatta a távolról érkező hang.

Homolka elbizonytalanodott. Néhány másodpercre befogta a kagylót, hogy tanácskozhasson társaival.

— Az igazgató elvtárs most nem jöhet ide — mondta Garaj javaslatára.

— Pedig nagyon fontos! — figyelmeztette Karolina.

— Akkor sem — sajnálkozott az igazgatóhelyettes.

— Talán valami baj érte? — rémült meg a titkárnő.

— Igen... Akarom mondani, nem! Vagyis nemigen... Minden rendben van. Rendben lesz.

— Életbevágóan fontos üzenet! — hangzott megint a titkárnő figyelmeztetése a drót túsló végén.

— Akkor idehozzuk az Igazgató elvtársat — szaladt ki Homolka száján.

— Nem tud járni?! — szörnyűlködött Karolina.

— De tud — dadogta Homolka. — Csak... meg van kötve a lába — szólta el újból magát.

— Talán túszul ejtették?!

— Nem, nem. Itt van. Velünk van. Csak éppen... megváltozott a ... a külseje...

— Maguk tréfálnak — összegezte a hallottakat a titkárnő.

— Van is kedvünk tréfálkozni! — sóhajtott az igazgatóhelyettes.

— Nem árulnák el végre, miről van szó?! — türelmetlenkedett Karolina.

Homolka úgy érezte, nem csűrhet-csavarhat tovább.

— Teljesen váratlan dolog történt, de hogy mi, azt nem árulhatom el. Legalábbis egyelőre nem. Telefonon nem beszélhettünk róla! De személyesen igen... — tette hozzá gyorsan, hogy jelezze, mennyire megbízik a titkárnőben.

— Személyesen? Hogyan? — kérdezte Karolina.

— Ha megérkezünk — magyarázta Homolka. — Estére otthon leszünk. Várjon mag bennünket! Okvetlenül várjon meg! Maga talán segíthet az igazgató elvtárs helyzetén. Talán — tette hozzá olyan hangsúllyal, amilyet akkor alkalmaznak, ha valakinek a ravatalánál az érdemeit sorolják.

— Várok magukra, amíg csak meg nem jönnek!... — égett a segíteni akarástól Karolina.

— Köszönöm. Az igazgató elvtárs nevében köszönöm — folytatta meghatott hangon Homolka Ervin. — És nagyon, de nagyon kérem, egyetlen szót se áruljon el abból, amit hallott. Ha bármi is kitudódna, az végzetes lehetne! Az igazgató elvtársra, miránk, magára, mindenkire.

A telefonbeszélgetés után a három ember nézetei részben megoszlottak. A szakszervezeti elnök szerint a kost be kellett volna hozni a csomagtartóból, s a füléhez tartani a telefonkagylót, hogy a titkárnő átadhassa neki az üzenetet. A híradás hallatára