Irodalmi Szemle, 1980

1980/9 - Fülöp Imre: A kos története

Róbert, a sofőr közben megevett agy almát, majd valamit matatott a motoron. Mire visszament társaihoz, azok már szundikáltak. Nem kellett sietniük: a menetlevél három napra szólt. A legelésző birkanyáj egyre közeledett feléjük. A kolompsző felverte Homolka Ervint, aki éppen azt álmodta, hogy az igazgató részletes beszámolót kér tőle a szolgálati útról. A valóság láttán kissé elmosolyodott. Hasra feküdt, s könyökére támasztotta szokatlanul nehéznek tűnő fejét. így feküdt, s a közelében legelésző nyájat figyelte. Egyik-másik birka felkapta fejét és meglepetten feléjük bámult. Egy megtermett kos pedig egészen a közelükbe merészkedett.

Amikor Homolka jobban szemügyre vette a kost, egyszeriben átfutott a hátán a hideg: az állat az igazgatóra hasonlított. Homolka megdörzsölte szemét, hogy alaposabban megnézze, s ekkor még jobban elhűlt ereiben a vér: a kos ábrázata szakasztott Húrban Mártoné. Homolka csaknem odaköszönt neki. Éppen olyan, mint a többi birka, de valahogy mégis egészen más.

Az igazgatóhelyettes felrázta a szakszervezet elnökét.

— Mi van?! — ijedt fel Garaj.

— Odanézz! — mutatott Homolka rémülten a kosra, amely az összes állat közül a legközelebb volt hozzájuk.

Garaj valamit motyogott.

— Nem hasonlít ez a kos az Igazgató elvtársra? — lihegte a helyettes.

Garaj az igazgató szóra teljesen magához tért, s megdöbbent a látványtól.

— De! — mondta inkább ijedten, mint csodálkozva.

— Ez az igazgató — hebegte pánikba esve a helyettes, s már ugrott is, hogy felverje a kissé odébb bóbiskoló sofőrt.

— Róbsrt, ugye, hogy az a kos az igazgató elvtárs?! — mutatott remegő kézzel Homolka a feléjük sandító állatra.

A sofőr nagyot nevetett:

— Szavamra mondom, hasonlít rá.

— Most mi lesz?! — kérdezte Izgatottan a helyettes a másik kettőtől. Hogy a kos esetleg mégsem az igazgató, már föl sem merült benne. — Valamit tennünk kell! Sürgősen tennünk kell valamit! — hebegte Homolka Ervin.

— Kergessük el! — tanácsolta Garaj Ede, s kezével hessegető mozdulatot tett az állat irányába. Még szerencse, hogy így történt, mart az igazgatóhelyettesből a rémü- lettől így is majdnem kiszállt a lélek.

— Megőrültél?! — ragadta meg Garaj karját, nehogy az még egyszer megismételhesse a mozdulatot. — Az igazgató elvtársat akarod elzavarni?! — hüledezett.

A szakszervezet elnöke csak most fogta fel, hogy egy3tlen elhamarkodott mozdulattal milyen bajba sodorhatta volna magát és társait.

— Akkor hát hívjuk ide! — mondta némi szünet után, hogy jóvátegye hibáját.

Ezen az ötleten már Homolka is kapott.

— Róbert, menjen, szóljon nskll — utasította a sofőrt.

Róbert húzódozott a feladattól, de nem merte visszautasítani. Salamoni megoldáshoz folyamodott. Kitépett egy fűcsomót, a birka felé mutatta és ezt kiáltotta:

— Ne-ne-ne-ne!

De a kos oda se hederített a felkínált csemegére.

Róbert csalódottan az igazgatóhelyettesre tekintett, s ahelyett, hogy bármit szólt volna, elhajította a marék füvet.

Homolka Ervint azonban a jelenet nem ingatta mag meggyőződésében.

— Csak nem képzeli, hogy ilyen hívásra Idejön? — kérdezte megdöbbenve. — Maga úgy bánik az igazgató elvtárssal, mint egy közönséges kossal! Hozzá kell menni és idehívni.

A sofőr és a szakszervezeti elnök összenézett a bizarr ötlet hallatán, de miután újból a kos Ismerős ábrázatára pillantottak, már nem is találták oly furcsának Homolka szavait.

— Én odamegyek — ajánlkozott Garaj. — De mit mondjak neki?

— Mondd, hogy megismertük! Hogy jöjjön közénk.

— De hogyan kérdezzem meg tőle, miért van kosbőrben? — torpant mag Garaj.

Erre Homolka sem tudott mit válaszolni.

— Mondja, hogy „legelni tetszik”? — szólalt meg újból a sofőr.