Irodalmi Szemle, 1980
1980/9 - Csontos Vilmos: Kegyetlen évek, Van egy malom, Forgácsok (versek)
Forgácsok Öh, drága, féltett nyugalom, Folyó vagy, mélyed kutatom. Hajó vagy, ringass, akarom, így vagy daltermő hatalom! Költő a szót versbe rejti, S megszületik költeménye. Mint festő: a sorsot festi, Fehérre — vagy feketére ... Fának a lombja volt, Mikor fölém hajolt. Lombnak a sátra lett: Megsúgta, hogy szeret. S lett a jóság fénye: Ráölelt szívére. Sugarazz gondolat, Világra tündökölj, S jelöld meg dolgomat: Te győzz, ne az ököl! Csöpp alakom alkonyba vész. Az árnyékom tornyot tetéz. Ahogy az éj magába zár, Dalmadaram csillagra száll, Csillag-ajtón csenget, Megszépíti a nagy csendet... Öleléssel óhajtottak, Csókkal világra gyújtottak. Utamon, — mert égni mertem, A szép bűnért én szenvedtem. Utolért az ősz, — cibál szele. Minden levelem elszáll — vele. Utolért az ősz, por kavarog, Fojtogat, s fáradt foglya vagyok. Táncoltat az ősz hideg szele, Perdülök, mint a fa levele ... Egyre gyakrabban szédülök, Ténfergek, megállók, ülök. Mi ez? — Nem kérdezem, tudom: írhatom testamentumom. Lelkem, ha ajtaját tárja; Látható birodalma. S amikor magára zárja: Fájdalma csordul — dalba.
