Irodalmi Szemle, 1980
1980/8 - MŰHELY - Poór József: A halotti tor (novella)
Poór József A HALOTTI TOR íme, a hetes villamos végállomása. íme, a néhány toldoit-foldott, sok vihart átvészelt ódon vendéglő épülete. Körülöttük a meredeken emelkedő és a mélybe rohanó utcák kövezetlenek vagy macskakövesek. Velük párhuzamosan mintaszerűen gondozott kertek övezete húzódik. Az éjszakai ember hosszúra nyúlt árnyékának imbolygása megtorpant a harangkon- dulás hallatára. A képzelt hang mélyről, a feneketlen múltból tört elő, zúgása félelmetes morajlássá ■erősödött. A későnjáró italtól ázott tudatában az indulatok pokla szabadult el. — Mit nekem kis ültetvények színes és illatos paradicsoma — szólt a tájhoz. — Mit nekem gladiólák és szekfűk parádés sora, lágy szellő, esőcsöpp. Zűrzavaros benső állapota tanácstalanul állt a rend, a rendszeresség valósága előtt. Részeges nevetéssel csattant a sötétségbe. — Esőőő, esőcsöppsk, mit nekem drága gyöngyszemek! Mintha parancsszóra, a környék villanyfényei váratlanul kihunytak, vaksötétség borult az utcákra, terekre. Az időnként felhangzó kiáltások jelezték, hogy emberek botorkálnak, bolyonganak valamerre. Mint ahogyan ugyanez az adott helyzet ezekben ,az órákban előadódhat a világ bármelyik tájékán is. Egy földön élünk. A sötétség leple alatt (mi ha mindent eltakar, könnyen szülhet bizonytalanságot és félelmet az emberben) előkúszik a múlt régi meséknek távoli visszhangzásaként, elhalkuló morajlásaként, időnkénti fellobbanásaként. Él még a vasorrú bábának hasonmása: ugyancsak rút képpel, kiszikkadt testtel, púpos háttal, szürke ruháiban, kiszolgált, csikorgó-nyikorgó, szúrágta bútorok között. Napjainak hosszú, unott óráit kitöltik kutyái, Szultán és Amica. A szűkkörű családhoz tartozik még Béla, az éjszakai ember, az utca embere. Most éppen házon kívül szalasztja el lehetőségeit. A vaksors a bőség kosarát lengeti szeme előtt, de ő az az ember, akire mondhatnánk, arra született, hogy a sors (tévedései) által felkínált nagyszerű alkalmakat sorra elhibázza. A déli látóhatárt füstgomolyagok borítják. A füst nem csupán szürke és fekete árnyalatú. A színek ingerük az éjszakai embert. Szemének pillantása az égbolt közepére tapad, ahol sebesen, feltartóztathatatlanul örvénylik, száguld egy sárgás füstfolyam, de van kékes, zöldes és lila színű is. Meg fehér! Ebben a korom éjszakában. Béla megtorpant, hirtelen fölgyúltak a villanyégők sorai, izzó tűzszemei. Egy vállmagasságú kertajtó előtt találta magát. Pillantása révetegen célozgatta a lécek közti réseket, és ráérős homlokdörzsölő mozdulatokkal ösztökélte gondolkodását, miért is van itt? Ha itt van, ez az a hely, ahol lenni akart? Mivel az ajtó zára rendeltetésének megfelelően elzárja egymástól a társas emberi lényeket, Béla lekuporodott a fűre, de szunyókálásából mégiscsak fölverte a kérlelhetetlen valóság, hogy hetedszer csukták ki. Zsebéből előhúzott egy lapos üveget, dugója hangosat cuppant, miután nagy erővel megrántotta. A pálinkától csak dühbe gurult, lebiggyesztette száját, s megkérdezte a kerítést, hogy tényleg azt hiszi-e, nem fizeti ki a lakbértartozását. Ha akarom, öregem, társalgóit magában. Ha akarom! Akár ma! Másik zsebéből előkotorászta megkopott fedelű, agyonlapozott imakönyvecskéjét: K. Čapek mondogatásai — heherészett a férfi, miközben jókedvűen elszenderedett. Szája álmában félmosolyra állt. Egy arra vetődött kóbor
