Irodalmi Szemle, 1980
1980/7 - Lovicsek Béla: Kék szilvafák I. (dráma)
JOLÁN: Magam sem tudom... Mostanában nyugtalan vagy, ideges, gondoltam, nem zavarlak. Megérzi azt az ember... SZABÓ: Rosszul érzed, Jolán... Nincs nekem semmi bajom, legfeljebb a te helyzeted nyugtalanít. JOLÁN: Az ne nyugtalanítson. Elviselhető. Volt már rosszabb is, mégsem dőlt össze a világ ... (menni akarj SZABÖ: Maradj még, ülj te. (Jolán leül) Megbántad? JOLÁN: Mit kellett volna megbánnom? SZABÖ: Mindent... Kezdettől fogva mindent... JOLÁN: Nem... Azt hiszem, nem... Mostanában mégis egyre gyakrabban vetődik fel bennem a kérdés: érdemes volt? ... Érdemes volt-e a tanyáról be a városba négy kilométert oda, négyet vissza megtenni nap mint nap esőben, sárban, fagyban, hóviharban és elvégezni a kereskedelmit? ... Mikor apám kezébe adtam az érettségi bizonyítványt, belenézett, és azt mondta: ki tudja, hasznát veszed-e, vagy kárba vész a sok igyekezet... Most már tudom, hogy kárba veszett. Amit én csinálok, érettségi nélkül is megtehetném ... SZABÖ: Nincs igazad. Több, emberibb ember lettél... JOLÁN: Emberibb ember... ezek csak szavak... szépek... nagyok... (hirtelen a hasához kap) SZABÖ: Mi van veled, Jolánka? JOLÁN: Semmi... semmi... néha belevág a fájás, aztán mintha a szívem is kihagyna. Megszokja az ember ... Mindent meg lehet szokni, nem igaz? SZABÖ: Ez nem játék, Jolán, az ilyesmivel nem szabad könnyelműsködni. Holnap délelőtt orvoshoz mész. JOLÁN: Jó, jó, majd elmegyek. Ne félts te engem, egykönnyen nem adom be a derekam ... SZABÖ: Ha akkor a front alatt nem táborozunk le a tanyátok mellett és nem találkozunk össze, talán minden másképpen alakul... JOLÁN: Ne elégedetlenkedj, Laci! Hiszen szépen és jól alakult a sorsunk. Felemelkedtünk ... SZABÖ: Csakhogy a mi felemelkedésünkben sok a keserűség ... JOLÁN: Boldogtalan vagy? SZABÖ: Mit ér az egyén boldogsága, ha körülötte boldogtalanok az emberek?! JOLÁN: Én a magam módján boldog vagyok ... SZABÖ: Azt akarod mondani, hogy a keserű boldogság is több a semminél? JOLÁN (múltat idézőn): Emlékszel?... Érett a szilva, nyár volt... SZABÖ: Az egyik fa alatt ágaskodtál, kosárba szedted a szilvát, s én hozzád mentem, és kértem ... JOLÁN: Rád sem mertem nézni. Reszkettem félelmemben. Nagyon féltem a katonáktól. SZABÖ: Jól megtöimtem a zsebeimet szilvával. Soha életemben nem ettem jobb ízű szilvát. JOLÁN: Mikor elmentél, néztelek, utánad néztem, és arra gondoltam, milyen szép szál legény, aztán lehet, hogy valahol majd széttépi egy gránát és vége, sirathatja az édesanyja meg a kedvese... Emlékszel, mennyire sírtam, amikor Gabink idehaza volt szabadságon, és már vissza kellett mennie? SZABÖ: Emlékszem. Szidtalak is, hogy miért sírsz, nem a halálba megy. JOLÁN: A régi nyárutó jutott eszembe ... a kék szilvafák ... távolodó alakjában téged láttalak, és arra gondoltam, hogy amilyen bolond a világ, egyszercsak megbolydul, és vége mindennek. Volt, nincs fiam. Vele együtt megölik a múltamat, az emlékeimet ... és az egész életem értelmét... SZABÖ (elgondolkozva): Gabin semmi gyanúsat nem vettél észre? JOLÁN: Neked is feltűnt a viselkedése?... Alighanem szerelmes a fiú, méghozzá: nagyon, ha nem csal a szemem. Méghozzá egy asszonyba, egy férjes asszonyba. SZABÖ: Mi a csuda! JOLÁN: Igaz, csak húszéves, és nagyon csinos. (Gabit utánozva) Olyan meleg és pety- tyes a szeme... SZABÖ: Annyira megnézted?
