Irodalmi Szemle, 1980
1980/7 - Taliga István: Anyag és eszme (Nagy János művészetéről)
domborművei, az itáliai korareneszánsz és a múlt századvégi francia szobrászat hagytak némi nyomot művészetén. A huszadik századi modern európai szobrászathoz az angol szobrászat (Henry Moore és Barbara Hepworth) révén kötődik Nagy művészete. Alkotásaiban jelen van a Moore-i „elvont és emberi elem egysége”, vagyis a szobrászat elvont elemei és a lélektani tényezők egysége, valamint Hepworth formáinak tisztasága, sejtelmessége és a dimenziók, formák folytonossága. Az elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy Nagy János évezredek kultúrájával felvértezve dolgozik, s behatóan ismeri emellett az anyagi és szellemi lét törvényeit. A kiállított anyag is bizonyítja, hogy művészete homogén, mentes mindenfajta látványos, ámbár sok művész esetében logikátlan stílusváltástól. A hatvanas évek első fele — amely időszakból minimális mennyiségű alkotás került kiállításra Komáromban — az útkeresés és a sajátos formavilág egyenlőre bizonytalan körvonalainak kialakulásával telik el. Néhány plakett, portré és szobortanulmány került ki abban az időben a keze alól. Ebben a periódusban, 1963-ban születik meg a Kő Vénusz, amelynek Nagy szobrászatában olyan jelentőséget tulajdoníthatunk, mint H. Moore- éban a Gleinkilni kereszt címűnek. Valószínűleg e munkáján keresztül értette meg, hogy „aki fogékony akar lenni a szobrászat iránt, annak meg kell tanulnia, hogy a formát egyszerűen csak formának érezze, nem pedig leírásnak, vagy reminiszcenciának” (H. Moore). A hatvanas évek második fele lényegében két monumentális alkotás jegyében telik el. A gútai Árvízemlékmű (1967) kubisztikus-konstruktivista megoldásaival nem teljesen illeszkedik be a művész ouvrejébe, habár az adott tragikus eseményeknek az adott megoldású emlékművel méltó emléket állít. A dunaszerdahelyi Mártíremlékmű (1970), melynek gipszmodellje a komáromi tárlaton is jelen volt, mintegy sommázása az addig fel- ismart plasztikai törvényszerűségeknek. Továbblépést jelent a Kő Vénusszal szemben abból a szempontból, hogy míg annál a tiszta, természeti eredetű, mondjuk ki: „ősformákból” épített szobor építésének mikéntjére jött rá, ennél a formákat megrázó eseményeknek emléket állítva tölti meg humánus eszmei mondanivalóval, üzenettel, virtuózán kihasználva a fém természetét. A kiállított anyag — mint ahogy az életmű — zöme a hetvenes évekből valló. Szóló plakettek és ciklusok sora, valamint főleg faszobrok — a köztéri szobrok köve és féméi mellett — jellemzik ezt a korszakát. Intellektuális művészet Nagy János szobrászata, de nem a szó pejoratív értelmében. Két plakettciklusában, amelyeket maradandó értékű irodalmi alkotások ihlettek, (Gilgames 1977, Balladák 1975) nagyvonalúan találkozik az ősi és népi formakincs az irodalmi tradícióval. Ezekben az irodalmi alapmotívum fö'lé képes emelkedni, s ezek a pár négyzetcentiméternyi alkotások egyenértékűek azokkal, ha nem többek, mély filozófiai, emberi mondanivalót hordozva. Meg kell azt is jegyeznünk, hogy a balladák ihlette fa reliéfek (Mádéfalvi veszedelem, A kegyetlen anya stb., 1980) már nem annyira meggyőzőek. E műfaj darabjai közül ki kell még emelni a Szerelem (1971), Asszony (1979). Legenda (1977), Fekvő nő (1979) ciklusokat és a Léda és a hattyú (1978), Idill (1975), Európa elrablása (1978) című plaketteket. Ezeken szinte tektonikus erőktől hajtva törnek az érem síkjáról a térbe a vérbő, vitális formák és jelen van rajtuk Nagy János formai és képi világának minden kincse. Itt említhető még az Emese álma (1978) című ciklus, amely egy bizonyos keleti formakincs európai plasztikába való transzponálása. Engedtessék meg nekem, hogy Nagy művészetét az irodalomelmélet szakszótárából kölcsönvett kifejezésekkel próbáljam jellemezni. A plakettek az epikai művei, amelyekből a szobrok lírája csírázik. Mindaz, ami a plakettek készítése közben definálődik, plasztikáiban már szinte tételes formai és emberi igazságok vizuális megjelenítéseként tárul siónk. Műveihez közelebb kerülhet a néző, ha figyelmet szentel Szobrok (1978) című plakettjeinek. Ezeken mintegy kivetíti a síkba háromdimenziós alkotásait, feltárva előttünk azokat a törvényszerűségeket, melyek alapján a szobrok teremtődnek. A kiállított anyagban a faszobrok voltak túlsúlyban. Apartheid (1975), Napbanéző (1974), Miké (1976), Fürma és tér (1973), egyfajta, szinte drasztikus, a tarét könyörtelenül hasító formákból épültek, kissé „tiszteletlenül” bánva a fával, amellett kihasz nálva annak anyagi és rajzolati kvalitásait. Az Ipoly (1974), Erdei Vénusz (1971), Belső hang (1974) azok az alkotások, amelyek a Kő Vénusztól vezetnek a Három generáció (1979—80) monumentális hatású szoborcsoportjához. Lírai, mindamellett fájdalmasan realista tükre ez a három magabiztosan faragott torzó az asszonyi létnek.
