Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Dobos László: Évek és könyvek (visszaemlékezések)

szellemi teljesítményt nyújtottak már a két háború között is, most jutnak főiskolai és egyetemi tanszékhez. Késői beteljesülések. Orbán Gábor összehasonlító nyelvtant és finn nyelvet tanít. Előadásain érdekesen mosódik eggyé a tananyag és az életút kissé romantizált élménye

Ez is a nemzetiségi lét, a kis területű szellemi élet sajátja: az életsorsok felfokozott pedagógiai és erkölcsi jelentést nyernek, illetve nyerhetnek.

Mayer Imre — a tudás, a bölcs fegyelem, a bölcs pontosság embere — leíró és történeti nyelvtant ad elő.

Sas Andor már öregen lett egyetemi tanár. Számára a katedra történelmi előléptetés, egy hányatott, őrlődő élat elégtétele. Ű a műveltséget emelte elénk, az irodalom ismeretét és fanatikus szeretetét. Valami állandó, belső izgalommal mondta az irodalmat, az öreg parasztok arcát láttam ilyennek, ahogy markukba morzsolták a rögöt, így érintette hozzám Sas Andor a verset, mosolyogva, a zsidó emberek ezeréves mosolyával: a felszabadult, a megszabadult, a kevésszer győzött ember mélyből szakadó mosolyával. Öt hallgatva azt éreztem, hogy az irodalom, a költészet számára a szabadság, önélete szabadságjogának megszállott újra- és újramondása.

Sas Andor életsorsa, egész lénye, számomra már erkölcsi jelentésű — magához emelő kisugárzás. Ez is beszélni tanulás, ds talán már irodalmi beszéd kezdete.

Akárhogy is szeretném egyes számban mondani gondolataimat, nyelvem untalan a többesre vált. S ez nemcsak szemérem vagy önérzet dolga. A kollektivitás az ötvenes évek meghatározó létformája. Ebben benne van a múlt — a drámai töltésű közös élmények sora — a keserű történelem, a becsapottságok, s a görcsös felismerés: együtt a rossz is elviselhetőbb. Benne van az összebújás primitív mozdulata: az óvatosság, a félénkség, a világ bizonytalansága. A kollektivitás az idő tanulsága is, me-rt a közösség védelem, igazolás, több emberi biztonság. A népi többes, a közösségi többes a kis népek lét-műfaja.

Sokszor úgy érzem, hogy talán túl sokáig voltunk a közösség anyaméhében, a személyiség határai mélyen a lélekben vagy a külvilágba mosódva húzódtak — pedig kell az egyéni próba ic, az egyéni utak megtapasztalása, az egyedül menetelések, kell a szólófutás is.

A kollektivitás idejének konkrétsága van, s minden cselekvésnek érzelmi felfoko- zcttsága. E gomolygás állapotból sarjad ki költészetünk, fogalmazódnak az első ars poeticák. Az első programok. Költészetünk, irodalmunk bontakozása kétségtelenül kollektív élményű, kollektív ihletésű, s ez, szinti máig érően, sok mindent meghatároz. Nemzedékemnek akkor formálódott értelmiségtudata is.

Érdekes jelenség: az indulás hagycmány^érzéketlensége. Pontosabban: az ötvenes évek elején kezdők nem keresik közvetlen irodalmi elődeiket. Az első hullám költőinél hamarább kimutatható Petőfi, Ady s a népiesek hatása, mint a két háború közötti hazai progresszivitás nyoma. Fábry Stószon él, de számunkra még ismeretlenség, valami antifasiszta csodabogár. Keveset tudunk róla vagy semmit. Ugyanígy a Losoncon élő Szabó Gyula festőművész és az Ostraván élő Forbáth Imre — élő, létező Ismeretlenségek. Még nem keltünk keresésükre. S akárki idősebbről van is szó, hamarább legyintünk, mint vennénk a megismerés fáradságát.

Ebben is látszik: valójában tíz esztendő esett ki (1938—1948). A tízéves vákuüm: szinte minden folytonosság nélküli a kezdés.

Van hagyományunk, de nincs hagyományszemléletünk. Különösen a fiatalokra vonatkozik ez: a kezdés szakaszában az egyéni múlt idő a fontos, ezt hozzuk, ezt mutatjuk fel elsőnek, az egyéni múlt időt. Ebtől szövődik valami plebejusi düh és gőg, s ez az indulat azonosul a szocializmus eszmeiségével. A visszafelé nézés így a jelenhez kapcsolás inkább, mintsem az irodalmi múlt keresése.

Hagyományszemléletünk sokáig tisztázatlan, megfogalmazatlan (még ma sem konkretizált teljesen). Ezt magyarázza az is, hogy könyvkiadásunk valójában húsz év múltán kezdi irodalmi hagyományunk érdembeli felmutatását.

Hiányos, sebtében pakolt batyut csaptunk a hátunkra induláskor. Az irodalmi folytonosság nagy szünetében sarjadt a harmadviragzás első termése.

Utólag érzem, hogy a folytonosság hosszú, kényszerű szünete idővesztés volt. Fábry Zoltán ez időben hiába írta hagyományt éltető tanulmányait, nem jelenhettek meg, csak később, A gondolat igaza és A béke igaza köteteiben.