Irodalmi Szemle, 1980

1980/7 - Gál Sándor: Fekete ménes (novella)

tovább forgatták az ördögök, s álom nem jött a szemére. Reggel, amikor a páncsetár javában futtatta a félmeztelen újoncokat a placcon, a mellette lihegő Tondo rászólt:

— Vole — mondta kedvesen —, co je ti?

Ökör ám az öregapád, gondolta magában István, s tovább loholt, majd amikor megálljt parancsolt a páncsetár, odasúgta Tondonak magyarul, hogy:

— Utánam jött a ménes. Hallod, Tondo? Utánam jöttek ...

— BIbec — mondta erre természetes közvetlenséggel a kapaszkodó Tondo, bár az iménti mondatokból egyetlen szót se értett.

István kedvelte Tondot, gyakran segített maki a lovak körül, mert a fiú nem tudott velük bánni; városi gyerek volt, valami szappangyárban dolgozott. Néha olyan képtelenségeket kérdezett, hogy István nem tudta, mit gondoljon felőle. Például egyszer megállította a folyosón takarítás közben, s azt kérdezte tőle, hol terem a paprika, fán-e, bokron, vagy hol? István előbb azt hitte, Tondo ugratni akarja, de aztán rájöít, hogy amit kérdezett, komolyan kérdezte. Más alkalommal takarodó után átszólt Istvánnak:

— Hele vole, už si šoustal?

István nem értette, mit jelent a kifejezés, erre Tondo megmutatta, miról van szó. Mit válaszolhatott volna erre? Dörmögött valamit, s a másik oldalára fordult. Hajnalban riadóztatták az ezredet, délelőtt bevagonírozták, délután pedig elindult velük a vonat a nyugati határ felé. Ezzel Istvánnak az a terve, hogy Astort tisztességes lóvá nevelje, végérvényesen dugába dőlt. A határmenti övezst forrott, fortyogott, ágyúk, lófogatok, gyalogos egységek meneteltek, megerősített őrjáratok cirkáltak, lövészárkokat, bunkereket, ütegállásokat ástak, a betonerődítmények állományát feltöltötték ... Aztán elcsendesedett a kavargás. A katonák ácsorogtak, tétlenkedtek, unatkoztak az állásokban, és fáztak, mert hajnalonként már megderesedtek az erdők között szendergő kaszálók, s a fák is csendes megadással búcsúztak nyári koronájuktól. István is ott téblábolt a többiekkel a körletben; most lett volna idő leszoktatni Astort a rúgásról, de Istvánnak nem volt hozzá kedve. Valami ismeretlen szorongás, megmagyarázhatatlan nyugtalanság uralkodott el rajta. Veszedelmet sejtett, de azt, hogy a veszedelem honnan s miként indul el, ha indul, azt nem tudta, nem látta. Olykor beosztották őrségbe is. Élesre töltött ismétlőpuskával, amit a bakák egyszerűen csak Marenkának becéztek, járt a körlet körül, mint valami elátkozott szellem. S az egyik hajnalon, amikor szá- molatlanul rótta az állás körüli útját, a pataktól felfelé húzódó, megderesedett réten szemben állt vele a fekete ménes. Elöl felemelt fejjel Holló. István azt hitte, álmodik vagy a 9eame káprázik, de amit látott, nem volt álom, sem káprázat, hanem valóság. A szél meg-megemelte a lovak fekete sörényét, elsodorta a szájukból kicsapódó párát, s István olykor hallotta a horkanásukat is.

— Utánam jöttek — suttogta akaratlanul —, eljöttek ... Holló, gyér’ ide ... Holló ...

A hívásra, amely talán a szomszéd fáig sem hallatszott el, Holló óvatosan elindult

István felé. Jött, mintha nem is a dércsípte füveken járna, jött, közeledett az erdő szélén álló katonagyerek felé feketén, fogvacogtató szépséggel, s alig karnyújtásnyira tőle megállt, s mintha valami fontos üzenetet hozott volna, elröhintette magát párszor, s hozzá bólogatott is a fejével. István ha akarta, ha merte volna, most megérinthette volna Hollót. De félt, hogy ha hozzáér itt az idegen hegyek között, ahová eljöttek valami ismeretlen céllal, többé soha nem láthatja őket.

— Jól van, Holló — súgta a csődörnek, jól van minden.

A közelben mozgolódás támadt. Jön a váltás, gondolta István.

— Menj, Holló —- mondta — menj, menjetek haza.

Hollót nem kellett kétszer figyelmeztetni. Horkantott egyet, megfordult, s szemvillanásnyi idő alatt már ismét távol volt, a ménes élén, s mire a váltás megérkezett, a hajnali rét üres volt és néma.

Ezekben a napokban minden elmozdult a helyéről, hogy a jövendő embermészárlásra felkészüljön, de mire felkészültek rá, visszaparancsolták az egészet. A nagy hajcihőnek több volt a füstje, mint a lángja. István számára az egészből annak lett értelme, hogy az egyik délutáni parancsban az állt, hogy a magyarokat leszerelik, mehetnek haza. Másnap István leadta a felszerelését, puskáját, s a két lovat, Cézárt és Astort egy, a mozgósításkor bevonult tartalékosnak. Csak a mundér maradt rajta, de az is derékszíj nélkül. Elbocsájtó papírjaival, s a zöld katonaládával ült vonatra a Wilson állomáson.