Irodalmi Szemle, 1980

1980/6 - ÉLŐ MÚLT - Török Zsuzsa: Abarai mondák

A babonákról az idősebbek is csak restelkedve beszélnek, mintha Illetlent mondanának. Pedig élnek bennük hiedelmek Is. Különösen a tehén fejésővel és az újszülött születésével kapcsolatos hiedelemkor gazdag. E történet vázát a Deregnyő felől Abarára robogó autóban hallottam először Rezes Sándortól, a földművesszövetkezet akkori elnökétől. A történet felkeltette érdeklődésemet, s felhívtam rá harmadikos tanulóim figyelmét a honismeretórán, amikor éppen a mondákkal foglalkoztunk. Megkértem őket, vallassák meg nagyapáikat, ismerik-e a történetet, s ha igen, akkor mondassák el velük, és jegyezzék le egy füzetbe. A Szocialista Nevelésben éppen akkor foglalkoztak a honismeret tanításának modern formáival. Fel is hívta a szerkesztőség a pedagógusok figyelmét, hogy mentsék meg, és éltessék tovább egy-egy falu, vidék mondakincsét. Ennek kapcsán indítottam én is gyűjtő útjukra a kis harmadikosokat. A gyerekek ki is vallatták nagyszüleiket. A történetről nem mindenki tudott, de azért akadt jó néhány nagyapa, nagymama, aki ismerte a mondát, és szívesen elmesélte unokájának. Az abaral iskolában így a harmadikos honismereti tananyag Abara Kata mondájával szélesedett ki. Nem a tanító néni mesélt, hanem a gyerekek. Az a korosztály, amelyik itt járt iskolába, már ismeri a mondát, és minden remény megvan arra, hogy majd továbbadják gyerekeiknek, unokáiknak ezt a tragikusan szép történetet Abara Katáról, akitől egyébként a község a nevét is kapta, s lett a latinos Terra-Oborinból: Abara.

Fiam kis magnója lehetővé tette, hogy az idős emberek ízes történeteit felvehessem. Azt, amit megőrzött máig az emlékezet. Vasárnap délutánonként szívesen beszélnek, ne múljék el velük az a sok régi emlék. A gyűjtést özvegy Szabó Ferencné, Popély Juliannánál kezdtem. 89 éves, de szellemileg még nagyon friss, az egészsége is kitűnő.

Volt, aki szívesen mesélt, volt, aki elzárkózott, csak azt volt hajlandó elmondani, amit olvasott a török időkről, Rákócziról. „Arra, amit az öregek összehordtak, úgye, nem lehet adni” — mondták.

Abara község nevét — néveredetét többféleképpen magyarázzák, ki hogyan hallotta vagy olvasta. Az arcok akkor derültek fel, ha a Várgazra tereltem a szót. A Laborc partján elterülő kis erdőt hívják Várgaznak. Ha utat törünk a sűrű bokrok közt, dob- bantunk egyet a lábunkkal, hallani, hogy dömg a föld. Itt állhatott Abara Kata vára? A nép szereti Katát, őrzi az emlékét — bár a krónikák nem tartják számon. De a néphagyomány szerint a törökdúlás másfél évszázadára, konkrétan Abara Kata tragédiájára utal a Deregnyői határban elterülő széles dombnak, a Szemszúró-dombnak a neve is. Annak az eseménynek az emlékét őrzi, amikor Abara Kata szeme világát kioltotta egy éles kard hegye. Egy török janicsáré? Deregnyei Györgyé? Ki így tudja, ki úgy.

A TÖRÖKDÚLÁS — ABARA KATA MONDÁJA

1

A Másvégen túl, a Várgaznál vöt a vár. Már én ilyennek ösmerem mindig, hogy nincs vár, csak fák, bokrok és gaz. Mikor a ruhát szapultuk a folyó oldalában, látszott a pince. Régen nem jártam én már arra. Jaj, az rettenetes világ lehetett, mert tudjuk mink úgye, hogy milyen a háború. Hát itt gyött a német a víztől, az orosz meg utána. Tudjuk mink, milyen nagy a dúlás a háborúkor. Olyan nagy vót az a török világ is úgye, meg soká is tartott. Gyötörték a népet, jaj, akkor kellett sokat szaladni.

Nagymamám sokat beszélt szegény Katáról, mink meg, a Varga Zsuzsika meg én, hallgattuk, mert ml két testvérgyerek vótunk, nekünk mesélt az én nagymamám. Gyöttek be a törökök. Nem vót az nagy vár. Elfogták Katát. Kiszúrták a szemét. Hiába szúrták ki a szemét a törökök, elvette Deregnyei György, mert nagyon szerette. Az a bitang török basa azért szúratta ki a szemét, mert az is szerette Abara Katát, de Kata nem szerette a basát, csak a Deregnyei grófot. Szépséges szép vót Kata, nem emlegették vóna, ha nem lett vóna szép, hogy vakon is elvette Deregnyei gróf. Pedig már szegény is vót, mert hát, a várat úgy felprédálta a török, meg úgy beszélték, fel is gyújtotta. Itt többet nem lakott Kata. Deregnyőbe, bizony, ott laktak. Nem tudom, hogy éltek, arról nem beszéltek.