Irodalmi Szemle, 1980

1980/6 - Szakolczay Lajos: Kapcsolattöirténet és magatartás

Szakolczay Lajos KAPCSOLATTÖRTÉNET ÉS MAGATARTÁS

VCNÄSOK EGY UNGVÁRITUDŰS ARCKÉPÉHEZ

Váradi-Sternberg Jánosnak, az Ungvári Állami Egyetem történész-professzorának neve nem ismeretlen a magyar, s természetesen az orosz és ukrán olvasó előtt. Kapcsolat- történeti, főként a XVIII—XIX. századi orosz—magyar és ukrán—magyar közeledés, a gazdaságtörténet, művelődéstörténet, munkásmozgalom, helytörténet, irodalom-, tudomány- és eszmetörténet jegyében íródott tanulmányai két önálló magyar nyelvű kötetben (Utak és találkozások, 1971; Utak, találkozások, emberek, 1974), különféle orosz és magyar nyelvű akadémiai értesítőkben, folyóiratokban, valamint bőséggel a Kárpáti Kalendáriumban (s ennek elődjében, a Naptárban) és az ungvári magyar nyelvű napilapban, a Kárpáti Igaz Szóban jelentek meg. Váradi-Sternberg ahhoz az új, felszabadulással indult tudósnemzedékhez tartozik, amelyik két vagy több nyelv és kultúra találkozási pontján érzi jól magát. Mindenben a közöset keresi, kutatásainak legfőbb tárgya épp az egymásrautaltság fölfedése, egymást gazdagító kettősségének megmutatása.

Közép-európai sorsunk írta azt a történelemkönyvet, melyből olvasni megtanulnunk mindannyiunk kötelessége. Legyen hazánk a Kis-Kárpátok lejtőjén, avagy Huculföldön, 'Csángóföldön vagy még odább. Váradi-Sternberg megérzett valamit ebből a történelem ránk kényszerítette szorításból: tudós lévén, mindig szakterületét, a történelmet vallatja, ugyanakkor megpróbálja kutatása „tárgyává” tenni az embert. Talán nem tévedünk, ha hozzáfűzzük; szemérmes magabiztossággal, számtalan ismeretlen adatra, dokumentumra épülő tanulmányainak hősét, vagyis saját magát.

Furcsa ellentmondást szülhet megállapításunk, hiszen az ungvári tudós Írásaiban csöpp nyoma sincs a személyességnek. Minden sora szigorúan a tárgyhoz kötődik, valami eddig ismeretlent közölni akar, vagy elírásokra, tévedésekre figyelmeztet. A történész három nemzet, az orosz, a magyar és az ukrán múltjában kalandozik. Utazásának irányáról jól észrevehetően tudósít — mindig a nemzetköziséget éltető közös jog, a humánum felé! —, azonban annak módozatáról sohasem. Pedig közel félszáz tanulmányát .olvasva gyakran szeretnénk tudni: mikor utazott léglökéses repülőgépen és mikor kóberes szekéren. A filológiai aprómunkát, könyvtárak, levéltárak, múzeumok, kéziratos hagyatékok, cenzori jelentések, helytörténeti művek sok fáradsággal járó és csak ritkán, .szerencsés pillanatokban sikert hozó böngészését inkább lehetne az utóbbi utazás nemhez sorolni.

Példánknál maradva: nem félni a látszólag csak apró eredményeket fölsorakoztató, bamar elszaladó időt, nem érezni a szekér zötyögését — csupán egyetlen célra összpontosítva élni a felfedező szürke, de a tudomány számára nélkülözhetetlen életét. íme Váradi-Sternberg János munkától súlyosult három évtizede.

Nem a nagy összefüggések megteremtője ő. Ha kezére játszik minden adat, akkor is vonakodik egy általánosabb helyzetkép megrajzolásától. Pedig, hogy történészi munkásságában, önépítkezésében nagy fokú tudatosság rejlik, az is bizonyítja, hogy nincs híján teremtőképességnek. S a három évtized tanulmányaival fölrajzolt, egyre nagyobbodó koncentrikus körök az érdeklődés és tudatosodás bizonyos fázisait jelzik. S nem