Irodalmi Szemle, 1980

1980/1 - Gyüre Lajos: Jegyzetek Csehov Sirályához

Dorn alakja a mindennel betelt, s az élettől már semmit nem váró embertípusé. Kiégett. Közönyös kívülállóként nézi az eseményeket, az egymásnak feszülő indulatokat, s csak akkor látszik benne némi érdeklődés, ha Trepljovra terelődik a szó. Megérti — legalábbis igyekszik megérteni — a magára maradt, sérült lelkivilágú fiatalembert. Elfogadja irodalmi újításait, de arra már nincs ereje, hogy kövesse őt. Kiáll mellette, de nem tettekkel, tehát nincs aranyfedezete a szavainak. Mefisztó-szerű figura inkább.

Figyelmesen olvasva az író levelezését, az az érzésünk támad, hogy Dorn alakjában Csehov egy kissé önmagát írta meg. De Nymában ugyanúgy felsejlik a színésznő-feleség, sőt Arkagyina is magában hordoz belőle valamit. Csehov felesége sem tud megválni Moszkvától, a színháztól, míg Csehov nagybetegen Jaltában gyógyíttatja magát. Samrajev alakját talán az intézői szintre fölverekedett muzsik-nagyapáról formálta, s nagyon valószínű, hogy ha alaposabban ismernénk Csehov környezetét, a többi figurának is megtalálnánk élő mintáit. Az író tehát — művészi transzformálással — magát a körülötte zajló életet vitte színpadra. A századvég Oroszországát, a vajúdó, a régit elvető, de még az újat nem találó környezetet. A darabnak ezért nincsenek úgynevezett főhősei. A szereplők bármelyikének szájából elhangozhatnak azok az életigazságok, amelyek a mű vezérfonalát képezik. Az író állapotot ábrázol, s a szereplők mindegyikében van valami igaz, és van valami elvetni való is. A lázadó és a magábaroskadt, tehetetlen emberből. Trepljov ezt mondja az első felvonásban: „Új formák kellenek. Űj formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne is legyen semmi!” De később ugyancsak ő mondja: „Olyan sokat beszéltem az új formákról, és most azt érzem, semmi újat nem tudok mondani! (..J Igen, mindinkább arra a meggyőződésre jutok: nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember, ne törődjön semmiféle formával, csak írjon.”

A Sirály is átesett már sokféle átalakításon, játékstílusbeli felfogáson. A Sztanisz- lavszkij és Nyemirovics-Damcsenko korszakot Efrosz követte, aki az előbbiek líraisá- gának, humánumának ellenpólusaként a „kíméletlen” Csehovot mutatja be. A darab egész idején az ő rendezésében teljes reflektorfényben úszik a színpad — mint egy műtőasztal, ahol a pácienseket (a dráma alakjait) bonckés alá veszik. Csak úgy pattognak az ideges félmondatok. Medvegyenko szinte kiáltva kérdi Mását: „Miért jár mindig feketében?!” Az eredetileg négy felvonásból álló dráma pontosan kidolgozott koreográfiával halad előre, s ez a felfokozott tempó ráragad a nézőre is, és viszi őt magával egész a végkifejletig. A hetvenes évek elején egy fiatal szovjet rendező a másik végletet is kipróbálja: félhomályos játékszínben rendezi meg a Sirályt, sőt a színpadot vaslemezekkel fedeti le, hogy a lépések fölerősített kemény kopogása is fokozza a drámai hatást.

A való életet kedvelő, s alapjában véve vidám természetű Csehovtól mindkét rendezés idegen — állapítja meg Marina Nyikolajevna Sztrojeva, a jeles Csehov-kutató. Csehov az emberek egymástól való elidegenedését azzal akarta kifejezni, hogy alakjai sehogy sem tudnak egymásra találni. Közelednek ugyan egymáshoz, de valami láthatatlan üvegfal elválasztja őket. Egymás felé nyújtják a kezüket, de soha nem érik el a másikét. Mindenki szerelmes valakibe, csak éppen viszonzást nem kap tőle.

S ha pedig ezek után felmerülne a kérdés, hogy miért van szüksége napjaink színpadának is a Sirályra, mi újat lehet vele mondani a XX. századvég emberének is, a válasz egyszerű lenne. Nem többet, de nem is kevesebbet, mint amit Marina Nyikolajevna Sztrojeva mondott a Budapesten 1976 áprilisában megrendezett Csehov-szemináriumon: „A Csehov-előadások úgy jelentenek újat napjaink számára is ..., hogy az élet — az elidegenedés, az ideálok pusztulása, minden dráma és minden törés ellenére is — fennmarad . .. Egyúttal ez a csehovi gondolat, ami Csehovot mindig rokonná teszi nemcsak a XX. századdal, hanem minden korral, és reméljük, a XXI. századdal is.” Ezért lehet minden korban, különösen apropó nélkül is műsorra tűzni a Sirályt.

Ahány ember csak hozzányúl a darabhoz, mindenki egy kicsit a maga igazát véli kiolvasni belőle: van, aki a művészet megújulásáért folytatott harcot, van, aki a generációs váltás problémáját, s vannak, akik az elidegenedést, az osztálytársadalmak bukását, s valahol egy kicsit mindenkinek igaza van. Ezért nagy művész Csehov, s ezért mai. S ezért kell úgy játszani a Sirályt, hogy a néző — úgy is mint részese a darabnak — maga is azt választhassa ki belőle, ami hozzá a legközelebb áll. Az elhitetés és az elhihetőség célkitűzésével, a színpadi eszközök sokféleségével, ám közben mégis úgy, hogy hitelességéhez a kétség árnyéka se férjen.