Irodalmi Szemle, 1980

1980/5 - Ordódy Katalin: Mediterrán széllel II (útinaplő)

Meglepve nézek rá.

— Igen. De miből gondolja?

— Hogy megértette magát ezekkel. A magyar nyelv hasonlít a törökhöz, ugye?

Ja, úgy — mulatok magamban. — Persze, hasonlít — hagyom meg hitében, s talán még ma is az a meggyőződése, hogy a magyarok és a törökök megértik egymást.

Kiválasztjuk a szobát, s nem győzünk örülni, milyen szép, mennyivel különb mint az Altia kempben volt. A fürdést másnapra halasztjuk, kiülünk a nyitott étterembe, végigvizsgáljuk a vitrin mögött sülő-fővő ételeket, élvezzük az ínycsiklandó szagokat, s félretéve minden takarékossági fogadalmat, a napra jó vacsorával tesszük fel a koronát.

Fekszünk a szobában, némán, de éberen. Napi élményeinkre gondolunk, s arra, ami még vár ránk. A csöndben hallom a tenger zúgását, a hullámok örökösen ismétlődő- monoton zenéjét, amint kicsapnak a partra. Altatódal, gyönyörű. Egyszer csak más hangok is belevegyülnek, ütemesen ismétlődő dobbanások. Fülelek figyelem a ritmust. Tompán hallik, de félreismerhetetlen. Hátunk mögött, a hegyoldalba vájt úton lovasok haladnak. Jól ismerem az itteni kis termetű, ügyesen mozgó, hegyi ösvényekhez, úttalan utakhoz szokott lovakat. Férfiak, gyerekek, de olykor nők is lóháton vonulnak, közlekednek falutól faluig. Micsoda vágtákat láttam a lovak hátán 10—12 éves fiúkkal, lányokkal. A ló a török falvakban még nem vesztette el régi becsületét. Az autó soha nem pótolhatja a derék kis paripát. Eszembe jut a közmondás: Türk gadirda dogar at üstünde ölür. — A török sátorban születik, és lovon hal meg. Ez még ma sem vesztette el minden aktualitását.

A tenger morajlásának s a lópaták erősbödő, halkuló dobogásának kettős ölelése ringat álomba.

Négy nap, a semmittevés boldog napjai Kujadasiban. Éjszakai úszás, hullámhegynek föl, hullámvölgybe le, ujjainkon szétfolyó mézédes dinnyelé, egy kisfiú kristálytiszta hangja, régi török népdalokat énekel, csapatostul köröző sirályok a kirándulóhajónk felett. Emlékezetem filmkockáival szinkronban támadnak fel az emóciók. Négy tünékeny, de nem nyomtalanul elmúlt nap.

Denizli, azaz Pamukkale csodáját várom, mégis nehéz megválnom Kusadasitól. Kora reggel indulunk. A hátunk mögött púposodó hegy tövében még harmatos a fű, nedvesen csillog kocsink karosszériája, a víz mormol, szunnyad még tejfehér ködbe burkolózva. Oly nagy a csend, hogy karórám kihívásnak veszi, s hangosan tiktakolni kezd. Aztán egyszerre a köd meggyullad a tenger felett. Rózsaszínű lángok csapnak fel, szállnak a magasba, s a víz lemeztelenítve, kéken nyújtózik ágyában. Szemben Szamosz sugárkoszorúban ragyogva , mintha most merült volna fel a tengerből reggeli fürdője után. A messzelátó elém hozza az elérhetetlen fehér falú házakat, a kis halászfalut s a kikötőből induló hajót. Pamukkale még messze van, de elérhető. Miért hajlok mégis arra, hogy a vágyam Szamosz felé szálljon? Miért kívánatosabb csaknem mindig az, amit nem. birtokolhatunk? A messzelátót gyors, határozott mozdulattal visszateszem a táskába, a sziget egyszerre halvány, bizonytalan folttá zsugorodik a távolban. Felemelkedik a sorompó, előttünk, mögöttünk a kanyargó országút. Selcukot érintve meg kell szakítanunk az utat Artemisz kedvéért. A huszonöt keblű, öt méter magas istennő fehér márványszobra szelíd fényt áraszt a teremben. Ellenállhatatlan hódolatot kelt a szemlélőben ez a néhány ezer éves nő, aki 1956-ig rejtve volt az utókor elől. Azt állítják, hogy ez a legszebb eddig feltárt Artemisz-szobor. Valaha itt a közelben állt az Artemisz- szentély, a világ hét csodájának egyike. Romjai elárulják, hogy az athéni Parthenonnál négyszer nagyobb teret foglalt el.

A tenger eltűnik, dombok zárnak körül, mindmegannyi kemence. Jaj, csak nem megállni, mert akkor teljes erővel ránk szakad a hőség. A sebesség kikényszerítette légáramlat azonnal megszűnik, és bőrünkön kiütköznek a verejtékcseppek. Tűlevelű erdőn keresztül visz az út, a fülemben érzem, magasan járhatunk. A fák több-kevesebb eredménnyel kivédik a nap támadását. Az úttól nem messze árnyat adó fenyőfélék alatt elszórt padok, asztalok s egy jókedvűen falatozó török társaság. Eszünkbe jut, hogy ebédelni nekünk sem ártana, közbeiktatunk hát egy rövid pihenőt.

Ilyenkor egy kis barátkozás elmaradhatatlan. Két pajkos kisfiú állandóan körülöttünk settenkedik, s a felnőttek intelmeinek ellenére kíváncsiskodva megérintik holmijainkat, sőt bennünket is, mintha arról akarnának meggyőződni, hogy ezek az idegenek is. éppoly anyagból vannak-e gyúrva, mint ők. Csak a kislány, az nem mozdul, ül csende-