Irodalmi Szemle, 1980

1980/5 - Křenek, Jiří: Magányos ház (novella)

— Nono, tata, mit csinál! Ha egy ujjal is mellbe bököm, hát nem marad magából, csak egy pacni...

Az öregtől kicsikart pénzt egy gép szabályszerűségével elitta. Estefelé ment el, és késő éjszaka tért vissza a szurdokba. Amíg Michal el nem csöndesedett a kemencesuton, addig az öreg nem aludt el, verejtékes kézzel szorongatta a bicskáját, és a legkisebb neszre is fölfigyelt. Hogy Michal álmában hozzányúlna, azt nem hitte, hanem hát a részeg az részeg, mondogatta magában, s mivel jól tudta, az ő fejében Is mi minden megfordul, ha felhörpint egy kis borovicskát, hát inkább résen volt.

A tavaszt úgy várta, mint a megváltást. A dikóját az ablakhoz húzta, és a poros ablaküvegen át álló napokig bámulta a hólepte, csöndes fehér irtványt, figyelte, amint a vérszínű téli nap lapos ívben végigballag az ég boltozatán, aztán a zúzmarás, fagyott fenyőfák orma fölé emelkedik. Bükkfahasábokat rakott a tűzre, takarékoskodott az erejével, s a fejében szüntelenül az dübörgött: kitartani, átvészelni a telet, megélni azt a napot, amelyen a hószőnyegen sötétzöld foltok támadnak, felzúg a patak vize, s az erdő alatti napos domboldalon előbukkan a föld.

A pénz, amelyet a tulajdon testén melengetett, megsokszorozta a bizakodását. Pénz nélkül talán ki sem tartana, talán nem élne meg, mert egyedül bajos az élet, a magány fojtogatja és sorvasztja az embert. A százkoronásokban, ötszázasokban, ezresekben azonban titokzatos hatalom rejlett, s e hatalom bűvkörében az öreg úgy érezte magát, mint a jó barátai társaságában, a bankók nem puszta nyomtatott papirosok voltak már: bátorították az öreget, ha leverte a gyengeség, ha rosszabbodott az állapota, aztán, ha jobban lett, no látod, no látod, mondták, beszélgettek vele, s az öreg beszélt hozzájuk, naponta megszámolta s közben becézgette őket, az ő bankói voltak, azok pedig, mint holmi tudatos lények, türelmesen együtt viselték vele a sorsát, nem volt már kiért élnie, hát értük élt.

Ámde ahogy a nap mind magasabbra hágott, ahogy nőttek az öreg reményei, úgy gyöngült az elhatározása, hogy asszonyt fogad, aki gondját viseli. Az asszony ugyan asszony, csakhogy akkor egyszersmind búcsút is vehetne papiros-védelmezőitől, azt pedig nem akarta. Mi lesz azután, mi lenne azután, morfondírozott magában, Michal már oly sokat elharácsolt tőle, márpedig az asszony is bizonyosan harácsolna. Tudta, hogy az egyszer kiadott pénz soha többé nem tér vissza hozzá, a pénzt fogni kell, hajtogatta, s gyakran szorongatta markában a gyűrött bankókat, a biztonságát, a reményét, minden elszántsága zálogát. Homályosan sejtette, hogy csupán általuk él még; ha végére jut a pénznek, vége lesz neki is, s lázasan gondolkodott, hogyan rendezze el a dolgokat, hogy élhessen, hogy jól éljen a pénzével, semmiképpen sem nélküle. Egyelőre még volt pénze, s ennek a ténynek tudott be minden jót, jó csak a pénze révén háramlik rá, minden gondolata a pénz — de mi lesz azután?

Nem találta a megoldást, minden nagyon zavaros volt, túlontúl bonyolult az ő másfajta gondolkodáshoz szokott fejének, s talán ez volt az egyetlen, ami kínozta és nyugtalanította a télen. Michal rendszeresen jött és rendszeresen nyújtotta a markát, a bankók rendszeresen vándoroltak az öregtől Michalhoz és változtak át itókává. Mit is kéne csinálni, hogyan kéne megállítani ezt a romlást! Az öreg váltig törte a fejét, váltig töprengett a dikóján forgolódva, de ha kisütött is valamit, mindig volt valami bibéje, nem volt az igazi. Nem sikerült kitörnie azok közül a korlátok közül, amelyek hosszú élete során megszabták a gondolkodását, az agya megtagadta az engedelmességet, az öreg azonban nem adta meg magát, nem csüggedt el, tudta, hogyha kivezető utat talál ebből a kutyaszorítóból, azzal egyben meghosszabbítja a pénze s ezáltal önmaga életét. Csak tavaszra kelve, amikor nem hallatszott már a patak felől a jégtáblák ropogása és csikorgása, amikor a varjak, amelyek mozdulatlanul gubbasztottak a kunyhó előtt feketéllő vadalmafa ágain, zajos károgással szárnyra kaptak és elrepültek az erdőbe, csak akkor villant meg a fejében egy gondolat, hogy maga is megijedt, bár teljességgel fonák, a józan ésszel ellenkező gondolat volt, mégis sokat ígért. A pénz megmentésének egyetlen útját kínálta, s mindössze egy kellett hozzá: több pénzt kiadni, mint amennyit addig kiadott, minél gyorsabban megszabadulni a pénz egy részétől, hogy megtarthassa a maradékot. A pénz magában hordozza a megmentése lehetőségét.

Az öreg magához hívta Michalt.

— Ogy etetsz, mint egy csirkét — mondta. — Ilyen koszton a cigány lova is meg- döglene.