Irodalmi Szemle, 1980
1980/5 - Křenek, Jiří: Magányos ház (novella)
az lett a következménye, hogy szaggatott, hol óvatos, hol kockázatos mozdulatokkal csúszott előre, aszerint, melyik érzés kerekedett fölül benne, de mégiscsak mozgott, mégiscsak közeledett lassan a sóvárgott istállóhoz, nőtt benne a remény, a bizakodás fokozatosan elnyomta a félelmét, egyszerre a beteg lába is mintha segítette volna, már szót fogadott egy kissé, az öreg úgy-ahogy ráhagyatkozhatott, egyszeriben mindene jobban szolgált. Elérte az istállót, és nekidőlt az ajtószámynak. Szakadt róla a veríték, de már a maga lábán állt, nem volt szüksége a székre, elég volt a fokos. Az Istenhez sem íohászkodott segítségért, csak sípolva motyogta: az istenfáját, az istenfáját, arcán a ráncok legyezőformán szétterültek, szeme fürgén ide-oda járt. Tekintetével végigpásztázta az erdő szélét, de Michalnak nyomát se látta. Szerzek egy asszonyt, tette föl magában. Ha kikúrálom magam, lemegyek a faluba, és magamhoz veszek egy asszonyt, az majd a gondomat viseli. Pénzért bárki gondoskodik rólam. Ha megfizetem, bárki szívesen megfőz, kitakarít. Pénz nélkül az ember senki, semmi, a beteg pénz nélkül legfeljebb foghat egy darab zsineget, hogy kimenjen az erdőbe és felkösse magát. De mihelyt pénze van, máris parancsolgathat. Ezt mondja, az asszony ezt csinálja, azt mondja, az asszony annak fog neki, a pénz kincs, mindenkinek kell, mindenki sóvárog utána, jó annak, aki bővében van a pénznek, a pénz előtt a halál is meghunyászkodik. Az orvos is másként gyógyít, ha pénzt sejt a betegnél, a gazdaggal másként bánnak, más hangon beszélnek. Pénz beszél, kutya ugat! Jó volna tudni, honnan szorult olyan nagy hatalom ebbe a vékony papírszeletbe, tűnődött el az öreg, és örült, hogy neki vannak ilyen papírjai, és hál’istennek, van belőlük elég, ha okosan gazdálkodik ... Elbotorkált a tehénhez, telefejte a kalapját, kiszürcsölte a meleg, sárgás folyadékot, s attól annyi erő áramlott az ereibe, a rozoga lábába, hogy maga is elcsodálkozott. Az istenfáját, az istenfáját, motyogott, és addig mászkált az istállóban, míg a kecskék jászla fölött sikerült fölfedeznie a tojóhelyet. Feltört és megivott négy tojást, s elégedetten megtörölte a száját. Szerzek egy asszonyt, érett meg benne a szándék. Hogy ez nem jutott már előbb az eszembe. Visszafelé könnyen tette meg az utat. Helyére állította a széket, a fogasra akasztotta a kalapját, a halszálkákat leszopogatta és a tűzbe dobta. Amikor Michal megjött az erdőről, a küszöbön ülve találta az apját. Megállt, és úgy nézett az öregre, mintha most látná először. — No — fogadta az öreg. — Mit bámulsz, mint a naposcsibe? Meggyógyultam. — Nézzük csak — ámult el Michal. — Maga még él? — Te tán meghaltál? — kérdezte vissza az öreg. — Énrólam nincs szó — jelentette ki Michal. — Valakinek életben kell maradni. Nem volna igazságos, ha idegen kézbe kerülne a pénze, lássa be, tata. — Ezt, ni — mutatott fügét az öreg. — Inkább cigányra hagyom. A tekintetével Michalt méregette, s úgy érezte, hogy közben a testéből sebesen iogy az erő. — Ez aztán atyafiságos beszéd! — háborgott Michal. — Foroghatna is a sírjában. Hát ki gürcöl az irtvámyon? Ki tartja rendben? Elmegyek a hivatalba, elmondok nekik mindent.. . — Azok meg lakat alá tesznek — vágott közbe az öreg. — Nem is mész te oda. Hanem én elmegyek. Megmondom, hogy lopod a fát, tört állítasz a nyulaknak. Ott a sok nyúlbőr a trágyadombon ... — Holló a hollónak nem vájja ki a szemét — vonta meg a vállát Michal. — Én fát lopok, maga halat. Az orvhalászokra szigorúbb törvény van, mint a fatolvajokra, akkor hát... — Pálinkát főzöl — rikoltotta az öreg. — Arra a legszigorúbb a törvény. Michal legyintett. — Menjen az utamból — förmedt rá az öregre. — Nincs időm ostoba fecsegésre. — Elmegyek, és megmondom — fenyegetőzött az öreg. — Már tudok járni... Megmondom. Elhúzódott a küszöbről. Michal belépett a pitvarba, a szobaajtó kilincse felé nyúlt, de
