Irodalmi Szemle, 1980
1980/5 - Duba Gyula: Erkölcsi realizmust!
Fábry igazsága abban van, hogy — a valóság: erkölcs jelszavának jegyében — az író meghatározó lényegévé avatja etikai magatartását, melyből alkotómunkája egyetemes értékei következnek. Ebben a művészetszemléleti felfogásban az író — szellemi fenomén, akinek az a feladata, hogy művészete névadó és értékítélete kimondó hivatást töltsön be társadalmi — népközösségi mértékben. S ma úgy tűnik fel, hogy Fábry erkölcsi realizmusa korszakos és átfogó jelenség, egyetemes érvényű értékforma az újkori művészetben, melyben az irodalom társadalmi kötődései eleve és szükségszerűen szorosabbak. Tegyük hozzá, hogy az erkölcsi realizmus nem csupán az ő privilégiuma — bár kétségtelen, hogy tájainkon ő fogalmazta meg és teljesítette ki leginkább —, nem is közép-európai jelenség. Amerikában sem ismeretlen. Lionel Trilling, a háború utáni korszak nagytekintélyű irodalomkritikusa beszélt róla 1947-ben, az angolul beszélő népek örökségéről és felelősségéről tartott konferencián elhangzott előadásában: „...már alkalmaztam az etikai realizmus kifejezést az erkölcsi élet veszélyeinek felismerésére. Talán egyetlen korban sem volt oly nagy szükség az etikai realizmus vállalkozó kedvére, mint ma...” Trilling szavai a huszadik századi regény szerepével és morális feladataival kapcsolatosan hangzottak el, de előadása összefüggéseiből kitűnik, hogy mélyebb értelműek: a második világháborúban győztes angolszász népeknek önmaguk és a világ sorsa alakításában való erkölcsi felelősségéről szólnak. Ez a széleskörű hiva- tásérzet az erkölcsi realizmus alapvonása, mert rámutat, hogy az etikai felelősség a sorsdöntő, közös gondokat az elhivatottság szintjén éli át, és alkotóerőit megoldásuk szolgálatába állítja. Leegyszerűsítve így mondhatnánk: az ilyen művész alkotás közben művére és az életre — pontosabban azok kölcsönviszonyára — koncentrál. A műközpontú esztétikák és szemiotikái elméletek korában ez a meghatározás is magyarázatra szorul. Ügy gondolom, tükrözi az írói alkotóerő útkeresésének kettős lehetőségét és az erkölcsi alapállás mértékét. A gyakorlat azt sugallja, hogy az életes, társadalmi érdeklődésű írói program teret nyújt a formaesztétikában való elmélyedésre, de fordítva más a helyzet. A forma igézetébe zárt műközpontúság mögött sanda szellemként ólálkodik az önoélúság és sznobos önzés lidérce, s nem is nagyon távol. Eszembe sincs szembeállítani egymással a mű tartalmi és formai összetevőjét, nevetséges lenne. Még kevésbé kívánom alábecsülni a művészi forma jelentőségét, fontosságával tisztában vagyok. De nem hallgathatom el azt a megérzésemet — gyanúmat? —, hogy az irodalomelméleti és kritikai gondolkodásunk válsága, irodalmi életünknek az elmúlt évtizedben kialakult és ma tapasztalható éles tagoltsága, kaotikus értékrendje és megtorpanásai okait etikai és esztétikai szempontjai tisztázatlanságában, és egymáshoz való viszonyuk aránytalanságaiban kereshetjük (de ennek alaposabb elemzésére most nincs idő, ez a közeljövő fontos feladata lesz!). Ezért látom újra — és állandóan! — időszerűnek Fábry Zoltán erkölcsi realizmusát, amely irodalmunk történelmi gyakorlatának legjobb eredményeként kijelöli az író helyét nyelvközösségében, társadalmában és a világban, és meghatározza valóságszemlélete etikáját, az író nagytávlatú morális feladatait, hogy esztétikai eredményei értékesek, igazak és egyetemesek lehessenek.
