Irodalmi Szemle, 1980

1980/4 - Varga Erzsébet: Somlyó György két könyve

SOMLYÓ GYÖRGY KÉT KÖNYVE

Mint nem is egy helyütt említi, Somlyó György költő fiaként lett költővé, s gyerekkorától kezdve szinte vérrokonának érzi az összes többi költőt, a világ minden költőjét. Ennek a Somlyó érezte különös „vérrokonságnak” köszönhető a műfordítónak az a szüntelen igyekezete, hogy a nem magyarul író költők legnagyobbjainak műveit „begyűjtse’ a magyar irodalom kincsesházába. De nemcsak ennek. Mint a Szélrózsa egyik előszavában írja, „egyénileg, a magam emberi kondíciójának, minden emberi kondíciónak, szorító szűkössége — ennek talán a szokásosnál kínzóbb és állandóbb átérzése — sarkallt önmagam kitágítására, mintegy másokká l-valójkiegészítésére, másokkal-való- egyesítésére, a fordításban való megsokszorozására.” S teszi ezt ama gyötrelmes felismerés tudatában, hogy a művészetben — és természetesen a műfordításban — nincsenek véglegesen tökéletes módszerek és megoldások, hogy lényegében minden műfordítás vitatható. A mintegy negyven esztendei szüntelen igyekezetnek, a fordításban önma- gát-megsokszorosító költő igyekezetének termékei azok a tanulmányok is, amelyeket Somlyó most megjelent két kötetében olvashatunk, s amelyeknek közös alapja a rim- baud-i ars poetica: „Modernnek kell lenni mindenestül. — Üdv a jóságnak.”

Somlyó György a rimbaud-i ars poetica parancsként is felfogható gondolatát — „Modernnek kell lenni mindenestül” — emeli egyik „kísérletének” címévé, amely külön kis kötetben jelent meg a Magvető Kiadó Gyorsuló idő című sorozatában, s amely nem csupán az esszé eredeti jelentésének értelmében tekinthető „kísérletnek”, hanem azért is, mert „először próbálkozik meg mind tárgykörének módszeres feldolgozásával, mind módszerével, amely a magyar költészet tényeit és jelenségeit egy összefüggésben tárgyalja azzal, amit rosszul beidegzett szóhasználatunk szerint »világirodalomnak« szoktunk nevezni, holott pontosabban: a világ irodalmának nem magyar nyelvű része. Mint ahogy a magyar irodalom sem külön »világ«, hanem magyar nyelvű része a világ irodalmának.”

S ha már a kísérlet szót említettük, kezdjük Somlyónak azzal a mélységesen igaz felismerésével, hogy korunkban a művészetet lehetetlen elválasztani a kísérletezéstől. Ehhez talán csak annyit tehetünk hozzá, hogy a művészet nemcsak korunkban kísérletező, hanem — bizonyos értelemben — mindig is az volt. Korunk művészete csak annyiban különbözik az előző korok művészetétől, hogy tudatosan kísérletezik, hogy — Somlyó szavaival élve — „A kísérletezés a modern művészetnek nem járulékos, mellőzhető, tiltható vagy nagylelkűen megengedhető eleme, hanem módszerének kiiktatha- tatlan része.” Mióta az európai ember „elindult az istennélküliség ismeretlen kalandja felé”, egyetlen költő sem léphet be a modern művészet Pokol-kapuján anélkül, hogy a „modernnek kell lenni mindenestül” rimbaud-i parancsát meg ne fogadná, magára kötelezőnek el ne ismerné, tehát kísérletet ne tenne a hagyomány megújítására: a hagyományt ugyanis nem tagadni kell és nem is megőrizni, hanem megújítani. S közben sohasem szabad szem elől téveszteni, hogy — mint Somlyó a Rafael Alberti költészetéről szólva (a „Másutt” című könyvében) kifejti — „a forma, amelyet az emberiség, a nemzet, a nyelv hosszú fejlődés során alakított ki, nem egy nemzedék munkája, s egy nemzedék munkájával nem lehet helyettesíteni.” Lényegében az úgynevezett „izmusok’ sorsa is erről tanúskodik.

A felhalmozott tapasztalat és az újítás nemcsak kölcsönösen kiegészítik, hanem kölcsönösen feltételezik is egymást. Napjainkban, amikor a hagyomány fogalma rendkívüi

Varga Erzsébet