Irodalmi Szemle, 1980

1980/4 - Zalabai Zsigmond: A madárrá változott leány I. (Mikola Anikó lírájáról)

egy része {lásd Bábi Tibor később idézett véleményeit) képtelennek bizonyult arra, hogy fölismerje a motívumszemantika megváltozott jellegét, a kép- és versközi dialektikus ellentéteket, oppozíciőkat, s lényegében egy teljesen meghaladott dekadens állapot vádjait hangoztatta még akkor is, amikor a Mikola-versek képihlető ősanyaga, a természet már a dialektika törvényei szerint mozgott és szerveződött. Bábi Tibornak a Kilencből hét című kritikasorozata, amely 1976 végén foglalkozott Mikola Anikóval, rosszallóan említi a költőnő „belső érzelemvilágának, keserű élményeinek romantikusan eltúlzott expresszív megfogalmazásait”3, jóllehet ekkor már ismert volt az a poétikailag rendkívül értékes, artisztikusan megformált versvonulat, amely — figyelmesebb, szö- vegközpontúbb olvasás révén — az életérzés, világszemlélet, költői magatartás dolgában is eligazíthatta volna a kritikust.

E versbokorról — melyhez a Vihar előtt, a Vízió, a Télutó, a Nyári impressziók című versek tartoznak — később szólunk majd. Egyelőre tartsuk magunkat az időrendhez, s az antológiabeli költemények után az első Mikola-kötet, a Tűz és füst között motívumvilágát fogjuk vallatóra. Ez a versfüzet — írtam már 1972-ben — arról tanúskodik, hogy Mikola Anikó nemcsak az antológiás szövegekben megfogalmazott életérzést igyekszik rögzíteni, hanem — legalább Ilyen hőfokon — a felsorolt érzelmek és motívumok ellentétpárját is.4 Az annyit kárhoztatott félelem, egyedüllét, menekülés, magány tehát költészetének egészében kontrasztteremtő elemként funkcionál, a szubjektumban összesűrűsödő élet- és lét-, egyén- és közösségérzékelés egyik (és nem eleve uralkodó!) megnyilvánulása. .. az első embernek tudtára adatott, hogy nincs jó és rossz gyümölcs; minden gyümölcs a föld véréből való...” — idézi, az ellentétes minőségek Iránti fogékonyság példájaként, M. A. Asturias mondását az egyik Mikola-vers, amelynek különben már a címe is az ellentétes világ- és létminőségek egyidejűségére utal: „...tested / az árnyék és fény határán / lenyugvó nap remegése (...) a kezdet és vég nélküli vágy / monoton áradása”.

S nemcsak az ellentétes motívumpárok csírái fedezhetők fel már az első Mikdla-kö- tetben is, hanem a vers-oppozíciók is, melyekben ugyanazon motívum más-más életérzés, hangulat, gondolat kifejezője.

Almafák terhét hordozom Éretlen gyümölcsüket Földig hajtott fejük Szelíd alázatát

Fény-zápor mossa Fáradt testemet Fészekké fonja Sok-sok ágbogát

— írja Mikola Anikó az Almafák terhét című, finom szimbolikájú kis lírai darabjában (keserű szerelmes versek: az Egyedül maradtunk, Hármunk hajnala, Emlékül stb. ellen- darabja!), amelyben egyszerre három kedvelt, jellegzetes motívuma is felbukkan: a fa (almafa], a fény és a fészek. Az első versszak „szelíd” és „alázatos” fája az Ősz fáinak képét idézi („viharfogadásra sorakoznak a fák / hőség perzselte gerincük megnyúlik a szélben.”); a másodiké egy evvel ellentétes, megnyugvássá oldódó, idilli hangulatot, melyben a „fészek” metafora az otthon, a család képzetével telítődik. Ám ehhez viszonyítva az Őszi dal fái megint csak negatív hangulatot árasztanak, a hiábavalóság, a halál tudatát fejezik ki. S megtaláljuk az ellenpárját a harmóniaélményt, megtisztulást sugalló fény-zápor motívumnak Is, mégpedig Az éjszaka dalában, melyben a költő, felismervén, hogy a boldogságnak része a boldogtalanság, az örömnek a fájdalom, képek sorozatában indokolja az imént még eszményített fény eltüntetésének szükségét:

A fényt a gyökerekbe rejtem, ne lásd, a keselyűk hogy születnek,

3 Hét, 1976. 36—37. sz.

4 Zalabai Zsigmond: Mikola Anikó: Oldódó kiáltás. Irodalmi Szemle, 1972. 2. sz.