Irodalmi Szemle, 1980

1980/4 - Bodnár Gyula, Grendel Lajos, Lacza Tihamér, Mészáros László, Turczel Lajos, Wlachovský, Karol, Zalabai Zsigmond: Költészetünk a hetvenes évek második felében (ankét)

nincsenek olyan költőszemélyiségeink, akik egy-két kötettel olyan hatást tudtak volna kiváltani, mint például Lautréamont, Rimbaud vagy akár Petőfi és József Attila. De hiányoznak az olyan típusú egyéniségeink is, mint amelyek Miroslav Válek és Jevgenyij Jevtusenko. A költő-egyéniségként indult költőink mindmáig valahogyan megtörtek, rezignáltak, más utakra tértek. Híreket csak az állapotról kapunk, de az okokról már senki sem tudósít.

Szerintem a költészetnek az elkövetkező években két visszajelzést kell feldolgoznia (átgondolnia) és ennek alapján meg kell tennie a lenini két lépést hátra az újabb előrelépés érdekében.

Először is vissza kell térni a vershez. A verset és a szabadverset általában véve egyenjogú kifejezési formáknak (módoknak) tartjuk. Csakhogy: ha a vers a prózával ellentétben a költői szöveg formája, akkor a szabadvers csak a lírai zsánerok egy fajtája; az epitaffal, az epigrammával vagy a szonettal egyenrangú, nem pedig az összes kötött formával együttesen. A szabadvers kizárólagos művelőinek tehát tudatosítaniuk kellene, hogy tulajdonképpen egyetlen forma rabjává váltak. Ezért aztán sokan a gyermekköltészet felé keresik a szabadulás útját, a nyitás lehetőségét.

A második visszakozó lépést pedig az úgynevezett személytelen lírától a személyes líra felé kellene megtenni. Anélkül, hogy vitába szállnánk a „személyes-személytelen- kollektív” szférák elméletével, tényként könyvelhetjük el, hogy egyes költők nemhogy felszívódtak volna a személytelenbe, hanem elvesztek benne. Nem lehet kifogásunk a költők azon szándéka ellen, hogy a személyes élmények és gondolatok helyett — melyek egyébként a költészet hagyományosan megfogalmazott tárgyát alkotják —, a személyen kívüli és személyen felüli dolgokra (folyamatokra, mozdulatokra, érintésekre és hasonlókra) összpontosítsanak. Csakhogy, amint a vers már nem egy lélek rezdüléseiről és reakcióiról tudósít, hanem a valóság objektív, információs lenyomatának igyekszik kiadni magát, az olvasó óhatatlanul olyan más művészi és tudományos formákra és ágazatokra gondol, melyek jobban be tudják mutatni a tárgyalt valóságot. Egyszerűen: az, hogy milyen a világ, az a tudomány dolga, meg a kollektív és szocio- logizáló művészeteké. A költőtől elsősorban azt várjuk el, hogy milyennek látja ő a világot. A költészet az egyetlen művészet, ahol egy ember szólhat egy emberhez, ahol egy lélek veszi egy másik lélek üzenetét. A személytelenből aztán többféle személyeshez vezet vissza az út. Vagyis a versben nem feltétlenül a köiltő valódi, polgári személyiségét keresi az olvasó, hanem a személyiséget. A költő lehet fa, hajó, szél, Szondi apródja, múltszázadbeli magyar költőnő, középkori örmény szerzetes, chilei politikai fogoly és így tovább. De élő emberként kell benne lennie a versben, nem csupán objektív tudósítóként, nem csupán egy szöveg szerzőjeként. Mert minden igazi művészi alkotás: a lélek foszlányaiból fonott szálak fűznek össze.

Turczel Lajos

i

As utolsó öt évben megjelent verskötetek közül én elsősorban Gál Sándor Folyóját és Tőzsér Árpád Genezisét emelném ki. A kisebbségi létünkkel, létkérdéseinkkel szorosan összefonódó és felelősségre ébresztő Gál-kötet megrázó olvasói élményem volt, Tőzsér kötete viszont egy költői műhely kialakításának és működésének bemutatásával az észtéin kíváncsiságát keltette fel és elégítette ki bennem. A további kötetek közül Mikola