Irodalmi Szemle, 1980

1980/4 - Ordódy Katalin: Mediterrán széllel I. (útijegyzet)

foszlányok, a török nyelv édes melódiáját élvezem újra. Rövid alkudozás a hordárokkal. A vámhivatal, úgy tetszik, csak formalitás. Pénzbeváltás, és máris indulhatunk a megszokott kis szállodába, ahol évek óta nagy gaudiummal fogadnak. Rögvest ismerős taxisba botlom, de már foglalt, tárja szét sajnálkozón kezét. Este azonban értem jön, ígéri, és szolgálatunkba áll, míg itt vagyunk. Ez persze többé-kevésbé udvariaskodás, hiszen ha járok-kelek a városban, pénztárcám a tömegközlekedési eszközök igénybevételére buzdít. Ismeretségünk onnét datálódott, hogy amikor még nagyon elárvultán próbáltam tájékozódni a metropolisban, és a sors Sedat Vardalt hozta az utamba, látva tanácstalanságomat, gondjaiba vett. Ma is hálás vagyok neki érte, mert ide-oda röpített a városon keresztül: ezt is látnia kell, asszonyom, azt is kár lenne kihagyni, amazt meg aztán igazán bűn lenne elmulasztani. Igazat adtam neki, csak arra a gondolatra lett melegem, hogy mekkora számlát kell majd fizetnem a kocsikázás végén. Rettegésem szerencsére alaptalannak bizonyult, inkább lokálpatriotizmusa talált bennem megfelelő alanyra, semmint üzleti érzéke megfelelő balekra.

A fizetésnél fürkészve nézett rám, tudni akarta, vajon tisztában vagyok-e, hogy félig’ meddig a vendégének tekintett. A törököktől eltanult mozdulattal jobb kezemet a szívemre tettem.

— Sedat bey, tudom, hogy adósa vagyok önnek.

Arca felderült, s élénken tiltakozott. Jeléül annak, hogy mennyire értékelem gavallé- ros gesztusát, egyik könyvemet adtam neki meleg ajánlással, amit persze szintén riém hagyott viszonzás nélkül. Elutazásomkor csomagjaim rákénysžerítettek, hogy Vardal urat ismételten igénybe vegyem. A vasúthoz vezető úton egy virágosbódéban gyönyörű szegfűcsokrot vett számomra, búcsúüdvözletként a török földtől, és akkor a virágárus ember a szegfű mellé még átnyújtott egy rózsaszálat is, az ő külön ajándékát. Ilyesmire egy életen át emlékszik az ember, és nem tudom elképzelni, hogy ez bárhol másutt előfordulhatott volna.

Örültem hát a váratlan viszontlátásnak Sedat beyj'el, kezét ráztunk, illendő módon érdeklődtem családja hogy léte felől (ma belső Anatóliában vagy a Keleti határszélen sem érdeklődnek már csak egymás lova felől). Én bemutattam néki lányomat. „Ma- sallah, masallah”, mondta széles mosollyal, ami körülbelül azt jelenti, hogy Isten áldása, nagyszerű. De mindketten tudtuk, amit tudtunk. Ö tudta azt, hogy nem vitetem magunkat az ő taxiján, mert a látszatát sem akarom kelteni annak, hogy félig ingyen szeretnék autózni, ő pedig barátságunkra való tekintettel semmiképpeh sem számítaná fel a szokásos viteldíjat. Kölcsönös finom tapintattal elkerültük a kényes helyzetet. Odaintett egy kollégát (taxiban még ma sincs hiány), s megkérte, hogy vigyen a Hotél Erisbe. Biztos lehettem benne, hogy a sofőr nem számítja majd nekem a taxa két. vagy háromszorosát.

Gördülünk hát Isztambul utcáin, és én titokban a mellettem ülő lányom arcát lesem. Szeretném leolvasni róla, milyen az első benyomása. Szívéhez nő-e majd a város, az ország, a nép, amelyről annyit beszéltem neki? Holnapra várjuk a fiamat is, hogy egy kis Isztambuli kóborlás után nekivágjunk a ránk váró utaknak. Sokan tartják Isztambult a világ egyik legszebb városának. Beszéltem viszont olyan turistákkal is, akik ajkbigy- gyesztve piszkosnak, bűzösnek találták. Valóban, nem lehet Helsinki tisztaságával ösz- szemérni, de nálunk, közép-európaiaknál talán nem is indokolt a túlzott finnyásság ... A halárusok standjai vagy az utcán lépten-nyomon fellelhető hús- és lepénysütők nem árasztanak balzsamos illatot, de ez csak azok szemében csökkenti varázsát, akik képtelenek a várost egész komplexumában élménnyé abszorbeálni. Akik külön-külön, de ugyanolyan értékben regisztrálják a 479-ből származó Kígyóoszlopot, mint az utcán heverő dinnyehéjat, akikben az Aranyszarv emléke összekapcsolódik egy éppen ott pöfögő kis hajó szúrós szagú fekete füstjével. De aki tudja, milyen gazdag lehet egy Isztambulban eltöltött nap története, amelyen nem történt semmi, aki befogadja a vá~ rost és akit a város is befogad, abban mindig felparázslik a nosztalgia.

A régészeti múzeumhoz fűződő emlékem nemcsak Nagy Sándor csodálatos márvány szarkofágját vagy a Síró Asszonyok remekbe faragott reliefjét őrzi, hanem az előcsarnokban a képeslapok között válogató szép fiatal japán pár alakját is, és hallom az udvaron álldogáló fagylaltosfiú torokhangú kiáltásait, felvillan előttem a teremőr elnézést kérő mosolya, amellyel figyelmeztet, hogy a fényképezésért külön kell fizetni,.