Irodalmi Szemle, 1980

1980/4 - József Attila: Eszmélet

Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.

V

A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagonokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon.

VI

lm itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat.

Sebed a világ — ég, hévül s te lelkedet érzed, a lázat.

Rab vagy, amíg a szíved lázad — úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.

VII

Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére — csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a múlt szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.

VIII

Fülelt a csend — egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot — gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.

IX

Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni.

Láttam, hogy a múlt meghasadt