Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Tóth László: „Mert dolgozni muszáj...” (beszélgetés Zalabai Zsigmonddal)

tekintetében nagy gondot okoz a jó szövegkönyvek hiánya. Hiszen, ha dramaturgiailag szétesik a műsor, rendezőileg is szétesik. A Népművelési Intézetnek mozgósítani kellene a szöveget belülről látó költőket, írókat, kritikusokat, akik összeállításaik elé írhatnának, a rendezőt útbaigazítandó, egy rövidke elemzést is. Meg kellene találni annak módját is, hogy a már-már „félprofi” szintre jutott együttesek, további fejlődéslehetőséget nem látván maguk előtt, ne essenek szét. S egynéhány jó szövegkönyv erejéig gondosabban kellene figyelni a Dunamenti Tavasz bábjátszó együtteseire, a gyermek-kisszínpadokra is, melyek legjobbjai úgy kápráztatnak el eredendő tisztaságukkal, önfeledtségükkel, hogy egyben a jövő távlatait is fölvillantják, a folytonosságot is ígérik.

Régóta gondolkodom azon, mi lehet az oka annak, hogy a mozgalom fejlődése — s ezúttal csupán a kisszínpadoknál maradva — igen-igen akadozónak s rapszodikusnak mondható. Annak, hogy még a legszembetűnőbb eredményeket jelmutató kisszínpa- daink is, amint eljutnak egy bizonyos pontra, képtelenek tovább lépni onnan, s amilyen gyors volt a „fölfutásuk”, a megalakulástól számított harmadik, negyedik, ötödik, hatodik évben olyan gyorsan szét is esnek. Feltehetően oka lehet ennek a csoportok szüntelenül változó személyállományának és struktúrájának örökös gondja, oka lehet a további fejlődéshez feltétlenül szükséges nagyobb művészi tudatosodásnak a képtelensége s az e téren is kimutatható belterjesség — a kisszínpadi mozgalmat kísérő és minduntalan föl-fölbukkanó elvi és gyakorlati jellegű kérdések tisztázatlansága, a szélesebb körű összehasonlítás lehetőségének és a Jókai-napokon való részvételnél messzebbre mutató perspektívának a hiánya — is. De, még mielőtt reménytelenül messzire elkeverednénk ezen a vonalon, azt javasolnám, ne firtassuk most tovább ezeket a külön esszébe — esszék egész sorába — kívánkozó kérdéseket... Inkább kanyarodjunk vissza a diákéveidhez. Érettségi után Pozsonyba kerültél, a falu és a kisváros után nagyváros, ba, egyetemre. Milyen volt a találkozásod és „együttélésed” Szlovákia fővárosával?

— A találkozás? Megrázó volt. Miután leérettségiztem, újságírószakra jelentkeztem, a Komenský Egyetemre. A fölvételi vizsga gyötrelmeire — tudósítással, riporttal, vezércikkel és hasonló újságírói műfajokkal kellett volna bizonyítani a stíluskészségemet, természetesen szlovákul — ma is jól emlékszem. Nem csoda, hogy nem vettek föl. Talán az elkeseredettség okozta, hogy „a” nagyvárosra mint ellenségemre gondoltam jó ideig. A sikertelen fölvételi után egy esztendeig tanítottam, úttörővezetőként dolgoztam volt iskolámban, Csatán. Aztán újból jelentkeztem, ezúttal magyar—angol szakra, s a másodszori nekirugaszkodásomra már nem vertem le a lécet. Fölvettek; a fővárost viszont ennek ellenére sem éreztem magaménak. Riasztott. Kisebbrendűségi érzéssel árasztott el adottságaim tudata is. Angolból nem versenyezhettem azokkal, akik gyermekkoruktól nyelviskolába jártak, vagy akik — mert ilyenek is voltak — többször is az angol Szigeteken töltötték a nyári szünidőt. Tapasztalhattam, hogy egyforma esélyekkel, de más-más meghatározottságok alanyaként lépik át az egyetem küszöbét a faluról, illetve a városi értelmiségi családokból indulók. Ez megint csak olyan szociológiai probléma, ami alapos fölmérést igényelne. A magyar nemzetiségű főiskolások számaránya elmarad attól, ami népességünk országos százalékából következnék. Miért? A magyar iskolába járó tanulók tudásszintje, mint ezt egy vizsgálat perdöntőén bizonyította, nem rosszabb semmivel sem, mint az országos átlag. De: jelentkezik-e zömében mindmáig mezőgazdaságban dolgozó, jobbik esetben segédmunkási, mesteremberi szinten álló népességben a továbbtanulás és -taníttatás igénye olyan mértékben, amilyen mértékben ez kívánatos volna? Aligha. Gondolkodásuk, életvitelük mást diktál nekik. S vizsgálta-e valaki már, milyen életformaváltási problémákkal találja szembe magát a faluról Prágába, Brünnbe, Pozsonyba kerülő magyar diák? Olyan kérdések ezek, melyek megválaszolása nélkül iskolaügyünkről — amely hangsúlyozom, semmivel sem rosszabb az országos átlagnál — csak elhamarkodott vélemény mondható, olyan, amely figyelmen kívül hagyja a származási, társadalmi sajátosságokat, mentalitásbeli, s csak az oktatás nyelvét tekinti az érvényesülés kritériumának.

Egyetemre kerülve, szembetaláltam magam ezekkel a kérdésekkel is. Idegenségél- ményemet később oldotta az a tény, hogy már a negyedik szemeszter után megnősültem, s a hétvégeket, szünidőket, vizsgaidőszakokat otthon tölthettem. Olyan élményeim, mint Varga Imrének, aki nemcsak hogy albérletben aludt, hanem albérleti szekrény