Irodalmi Szemle, 1980

1980/1 - Mács József: Szélfúvásban — I. (regényrészlet)

— Az mi? — kérdezte.

— Semmi — rántottam fel a vállam. — Nyári konyha volt, de már semminek nem használom — mondtam, és hátat fordítottam a roskadozó tákolmánynak. Ö azonban nem követte a példámat. Tovább kérdezősködött.

— Van benne valami?

— Nincs. Mi is lehetne már abban? Por, pókháló meg mindenféle bogarak tanyája — nevettem kényszeredetten, és magamban furcsának találtam, hogy éppen az a semmi, hasznavehetetlen kis ház érdekli.

— Jó lesz az még nekem — mondta úgy, mint aki nem szolgának, hanem valamiféle foglalónak Jött az udvarunkba.

— Oszt mire lesz jó? Szabad nekem is tudnom? — néztem kíváncsian a szemébe.

— Majd meglátja — intézte el a választ ilyen röviden.

— Na jó, majd meglátom — hagytam rá, és bementem előtte az ólba.

Befogtunk, és a szekéren már ő tartotta az ostort és a gyeplőt. Ö hajtott ki az udvarból. Magyaráztam neki, merre forduljon, merre vegye az irányt, és közben sűrűn ide-oda: pislantottam, leskelődnek-e utánunk, kérdezgetik-e egymástól a szomszédok, hogy Pál- maiéknál szolgalegény van. Méghozzá nem is akármilyen. Derék, jóravaló fiatalembernek látszik. Van már segítsége a szegény, szerencsétlen özvegynek — minden tekintetben. Mert ilyeneket mondanak vagy gondolnak nálunk az emberek háta mögött, hogy a rosseb állna a nyelvükbe!

Egészen belepirultam a gondolataimba. Elfordítottam a fejem, nehogy a szolga meglássa a pírt az arcomon. Már a csapáson zörgött velünk a szekér, amikor ö is ide-oda kezdte kapkodni a tekintetét. Megnézte a szélső házakat, a kazalmaradékokat és az embereket, akik nem tudtak elmenni mellettünk szó nélkül. Mintha összebeszéltek volna, mind ugyanazt kérdezte:

— No, van már segítséged, Pálmainé?

— Van, hála istennek — mondtam.

— Itt mindenkit ennyire megnéznek? — húzta el száját a szolgám.

— Mindenkit, akit nem ismernek.

így mentünk, haladtunk kifelé. Észre se vettük, hogy már a temető fölött járunk. Az egyik széles földünk végén megállj-t parancsoltam. Leugrottam a szekérről. Szép, napos, tavaszias volt az idő. A temető bokraiból és az akácfák kopasz ágairól madarak kiáltoztak ránk. A közeli erdőben kakukkmadár számolta az éveinket.

Közösen fogtuk ki a lovakat. Az ekét és az eketaligát egyedül emelte ki a szekér derekából. Otthonosan bánt mindennel, mintha ő lett volna a gazda. Tetszett nekem, hogy feltalálja magát. Nem várt a parancsaimra: ezt csináld, meg azt csináld. Úgy viselkedett, mintha évek óta a szolgám lett volna. Még fel se ocsúdtam, az ekét már bele is eresztette a földbe. A barázdából szólt vissza.

— Most már haza is mehet. Elboldogulok magam.

— Jól van. Örülök, hogy feltalálod magad. Az ilyen legény, mint amilyen te vagy, nem vész el a világban. De a nevedet azért már megmondhatnád!

— Gergő. Hargitai Gergő. Ez a becsületes nevem.

— Az meg milyen név? Nálunk senkinek nincs ilyen neve. Hendergőről tudok, mert azzal a földet nyomatom le, de Gergőről nem hallottam.

— Nem baj. Azért én inkább leszek Gergő, mint hendergő — fordította tréfára a szót, és úgy mosolyintott, hogy derű helyett inkább keserűség volt a mosolyában.

— Jó, nem bánom, ezen ne vesszünk össze. Én akkor itt hagylak. De hazatalálj délben. Tudd, hol a kapunk!

— Ne féltsen engem. Ahol egyszer jártam, oda sötétben is eltalálok! — mondta, és szólította a türelmetlenül prüszkölő lovakat.

Szépen hámlott a föld. Nem messze a miénktől Varró Eszter, a Vétkes Pista szolgálója kínlódott az ekével. Ott már kövesebb volt a talaj. Eszterre, a szeleburdira csak rápislantottam. Gergőt nézegettem vissza-visszafordulva, mikor elgondolkozva elindultam a faluba. A furcsa nevét minduntalan el kellett igazgatnom a nyelvemen. Ette volna meg a rosseb, aki az ilyen nevet kitalálta. Pihent esze volt, az biztos. Talán még a naptárban sincs ilyen név. A gazdája is ilyen furcsa?

Szolgának nem olyan közönséges, mint a többi. Szépen megfrüstökölt, szántja a földemet, de még nem kérdezte meg, hogy mennyi lesz a fizetség. Semmije sincs, ahogy