Irodalmi Szemle, 1980
1980/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: „...az írót mindig a közösség emeli a világ elé” (beszélgetés Duba Gyulával)
nek csak a lényege igaz. Természetesen ezt a két művet semmiképp nem szabad szembeállítani egymással. Ha azonban mégis a realista műre kellene szavaznom, arra szavaznék, amely az életet valamiképpen elsődlegesebb szinten igyekszik megragadni, nem pedig arra, amely már az absztrakt formájában. Persze ez egyéni igazság csupán. Véleményemet kicsit eltúlozva, kiélezve ugyan, de mégis azt mondanám, hogy számomra az Ívnak a csukákt minden erénye és a most elmondottak ellenére is, valamiképpen a benne megkísérelt hagyományos realista nagyepika csődjét is jelzi. — A kritikák egy része valóban túlhaladott realista stílusban megírt műnek titulálta az ívnak a csukákat. Ezt a megállapítást el is lehet vetni, meg vitatkozni is lehet vele — ezen végeredményben nem sok múlik. A magam részéről egész egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a huszadik század második felében a nagyrealista epikának ne lenne létjogosultsága. Nem, mert pillanatnyilag nem látok jobb módszert a nagyrealista epikánál arra, hogy ne egyes emberi sorsokat és ne elvont, tehát metaforikusán érzékeltetett történelmi összefüggéseket jelenítsünk meg, hanem a társadalom és az emberek életét a maguk teljességében. S bár természetesen a nagy áttételekkel és elvonatkoztatásokkal dolgozó epika, mondjuk az abszurd próza vagy a dél-amerikai írók szuggesztív, Száz év magány jellegű prózája ... ... dél-amerikai realizmusa? — ... mondjuk dél-amerikai realizmusa, nyilvánvalóan törvényerővel, elfogadhatóan és igazul tárja elénk egy-egy nép, korszak vagy társadalom lényegét és jellegét, én mégis fönntartom ama véleményemet, hogy másképpen, nem olyan érzékletesen adja vissza annak az életnek a hétköznapjait, annak az életnek a reális összefüggéseit, mint azt a nagyrealista próza tenné. S hadd hivatkozzam újra arra, hogy amit elmondtam, személyes hit, amely akár átmeneti jellegű is lehet, melyet csupán jelenlegi munkaproblémáim sugallnak. Mit tart az irodalomkritika küldetésének általában? És egyáltalán: kinek ír a kritikus? Segítheti-e az írót a további fejlődésben, az olvasót a helyes tájékozódásban? S a mi kritikánk segíti-e? — Azt, hogy mire jó a kritika és mire nem, most nem lenne érdemes különösebben boncolgatni. Vannak nagy írók, akik váltig hangoztatták, hogy soha nem figyeltek a kritikára, mégis nagy írók lettek; mások meg nagyon is figyeltek rá, sőt jelentős részük mögött terjedelmes kritikusi munkásság is áll. De akár így van, akár úgy, a kritika, pontosabban az irodalomról, a művekről szóló irodalom mindenképpen fontos szerepet tölt be egy-egy irodalom életében. Azt a kérdést tehát én elhanyagolnám, hogy kinek íródik a kritika, s elhanyagolnám azt is, ki veszi — az író-e vagy az olvasó — a nagyobb hasznát. Felületesen nézve a kérdést, nyilvánvalónak tűnik fel, hogy elsősorban az olvasót segíti a tájékozódásban. De ha kritikáról beszélgetünk, én annak egy nemesebb és fontosabb változatára gondolok, amely nemcsak kutyafuttában ismerteti és értékeli a művet, hanem megpróbálja fölfedezni a benne rejlő benső értékeket. Azaz fölfedezi a művet, a belső világát láttatja meg, más gondolati összefüggések közé helyezi, vagyis valamilyen módon a mű lényegét fejleszti tovább úgy, hogy közben ad is hozzá valamit. Az ilyen kritikának óriási szerepe van az irodalmi élet belső alakulásában, az irodalmi tudatteremtésben. A mi kritikánk annak a feladatának, hogy tájékoztassa az olvasót és fölkészítse őt a művekre, úgy-ahogy eleget is tesz... Annak sem minden esetben. — Annak sem minden esetben. S bár olykor megmutatkozik benne annak az igénye Is, hogy ezeket a műveket egy magasabb szintű érték- vagy gondolatrendszer szerint értékelje, e feladata teljesítésére, tehát a közösségi s az irodalmi tudat szervezésére, a csehszlovákiai magyar irodalomkritika pillanatnyilag, úgy vélem, nem alkalmas. Azt, hogy miért nem, s hogy miért olyan a kritikánk, amilyen, ugyancsak nem érdemes most boncolgatnunk, s úgyszintén azt sem, hogy válságban van-e irodalmunk, vagy nincs? Az egész 20. század ugyanis tele van válságokkal. A líra válságáról kb. az első világháború óta beszélnek intenzívebben, s ugyancsak a regény s általában
