Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: „...az írót mindig a közösség emeli a világ elé” (beszélgetés Duba Gyulával)

Ide tartozik korunk egyik sajátos vonása, a népi kultúra reneszánsza, sőt már-már divatja is, ami talán ugyancsak nevezhető az ember egyfajta viszonyulásának felgyorsult korunkhoz, korunk elidegenítő hatásaihoz.

— Én nem használnám itt az „elidegenítő” kifejezést. Némi igazság ugyan van benne, véleményem szerint a mi korunk valójában mégsem elidegeníti, inkább csak tanácstalanná teszi az embert; annyi problémát zúdít rá egyszerre, hogy nem tud köztük eligazodni, s nem lát kiutat belőlük. De továbbra is ugyanúgy él, mint azelőtt; legföljebb megvan a maga elidegenítettségének romantikus tudata. Ez a romantikus tudat termeli ki aztán azt a hozzáállást a világhoz, melynek egyik összetevője az egoizmus, a másik pedig a cinizmus. A harmadik meg valami nagyon komolynak látszó, de mégiscsak romantikus drámaérzés. Figyelje csak meg, hogy azoknak a drámáknak, amelyekről elmondható, hogy egzisztencialista életérzésre épültek, általában álkosnfaktusaik vannak. Igazi emberi konfliktusok ugyanis akkor adódnak, ha magának az embernek a léte kerül valóságos veszélybe. Ezekben a drámákban viszont nem az ember létének, hanem csupán az életvitelének, életszínvonalának a veszélyeztetettségéről van szó, vagypedig egész egyszerűen csak arról, hogy érzelmileg képtelen elviselni a világot. Persze az értelmiségi gondolkodás nyilván teremtett már s teremt a jövőben is igazi drámákat, de valahogy mégsem elégít ki az olyan drámafelfogás, az olyan lét- vagy sorsfelfogás, amely számomra nem igazi létkérdéseket jelöl meg a legfontosabb kérdésekként. Igazi létkérdés például, hogy az ember megmarad-e, vagy elveszik. Hogy egy nép megmarad-e, vagy elveszik. Igazi létkérdés az is, hogy egy ember, közösség vagy nép sorsa a jövőben hogyan alakul. De azt, hogy valaki, teszem azt, unatkozva csatangol az utcákon, fölöslegesnek érzi magát a világban és ebből drámát csinál, azt már nem tudom elfogadni létkérdésként. Pedig én is írtam ilyesmit.

A Magánélet, képekkel című novellára gondol?

— Igen, de ha megértette azt a novellát, akkor észre kellett vennie, hogy még annak is van egy nagyon ironikus, sőt önironikus kicsengése, s ez adja meg valójában az értelmét. A novellám hőse végső soron nem veszi tragikusan a saját sorsát, hanem kineveti azt: kineveti saját magát.

Az a fajta írói hozzáállás azonban, amit most az elidegenedés kapcsán bontottunk ki, s amely nagyjából az abszurdban csúcsosodik ki és valósul meg, az írói hozzáállásnak csupán az egyik lehetősége. Úgy mondanám, hogy az érzelmi regisztrálás lehetősége. Csakhogy én a másik lehetőséget vallom, a másikat tartom igaznak, amikor az író nem csupán regisztrál, hanem programot próbál adni, azaz, egy lehetséges emberi magatartásformának a modelljét igyekszik megfogalmazni. Persze szó sincs arról, hogy bármit is letagadjunk az életből, esetleg kiiktassuk írásainkból a tragikus, az igazságtalan és szenvedésekkel teli élethelyzeteket, éppen ellenkezőleg! Ám más dolog mondjuk Godot-ként várni valamire, s megint más az adott helyzetben tenni is valamit. A magam részéről pedig elsősorban azt az irodalmat tartom igaznak, amely ezt a tettet inspirálja, ezt a tettet veszi célba. Az írónak minden esetben azt kell sugalmaznia, hogy a helyzet nem reménytelen, s az ember nincs várakozásra kényszerítve, mert önmagában hordozza a tett lehetőségét. Már csak azért is, mivel az élet minden pillanatban döntésre és cselekvésre kényszeríti. Az élet napról napra tetteket igényel és követel tőlünk.

Azt hiszem, vissza kellene térnünk ahhoz a kérdéshez, hogy milyennek mondható az önmagunkról való tudásunk?

— Egy irodalomnak, gondolom, nem az az elsődleges feladata, hogy kész történelmi vagy társadalmi formációkkal szolgáljon, hanem hogy életérzést alakítson. S ez nem is annyira a témától, mint inkább az írói invenciótól, azaz a témához való hozzáállástól függ. Ebben az értelemben a szlovákiai magyar irodalomnak ahhoz, hogy életérzést, sőt mi több, reális életérzést alakítson, még valóban nagyon sok tennivalója van. Amit eddig tett, véleményem szerint erősen a romantizmus — egyfajta romantikus valóságérzés, történelemszemlélet és életfelfogás — jegyében tette, annak tudatosításával, hogy a nemzetiségi létforma eleve kisszerű életre kényszeríti az embert. Én nem mondom azt, hogy az ilyen fajta irodalmi inspiráció nem indokolt, s hogy nem lehet az irodalmi valóságkifejezés egyik lehetséges útja. De annyi bizonyos, hogy a jövőben nem elégedhetünk meg csak ennyivel.