Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - MŰHELY - Molnár Imre: A tartalom zártsága, vagy a nagy földrengések előestéjén (verspróza), Összeszorított foggal (novella)

akarok érni az életben, meg ilyesmiket, igaz, magam is megtanultam azt, amire szükségem volt ha az idő el is járt kicsit felettem, de ha nekem egyszer fiam lesz, akkor annak már nem kell az idegen nyelvet másoktól ellesnie, majd megtanulja az iskolában, mint a többi rendes, becsületes ember, neki biztos nem lesznek nehézségei, erről én gondoskodom, igaz, ehhez asszony is kellene, a következő két sört már én rendelem, nem azért mintha hiányozna a nő, mert abból aztán van elég, meg az öreg szaki, kon is látom, hogy örülnek, ha egy hétre kiesnek hazulról, az öregasszony mellől, ahogy ezt ők mondják, hát ilyen piacot én, öregem, nem akarok, ilyen áru nekem nem kell, persze nem ártana már egy kis nyugalom nekem sem, sokszor mondom, itt az idő a leülepedésre, de ráérek még a nősülésre, halálomig bőven van idő, nem igaz?, pincér két sört, két vodkát, szóval inteligencsen, öregem, csak inteligencsen, dobni kell a nagyot, dobni kell, különben rohadt nyomorult maradsz és még ezek a kis ribancok is azt mondják, hogy buta paraszt vagy, otromba tahó, pedig te sem akarsz mást, mint azok a nyakkendős palik, akik szép szabású öltönyben, aranykeretes szemüvegben jelennek meg itt, éppen csak benéznek és már viszik is a megdolgozott árut előled, az orrod elől halásszák el a picit a rohadékok, jaj, de a pofájukba tudnék taposni, öregem, hát né, én azt mondtam, mikor olyan idős voltam, mint te most, hogy nem, nem, és olyat csesztem az asztalra, hogy három féldecis pohár meg egy söröskorsó repült le róla, érted?, azt a ribilliót kellett volna látnod, öregem, egyenesen a főnök szaladt oda hozzám, azt akármikor itt nem is láthatod, nem tudta, mit csináljon, hajlongjon vagy ordítson rám, mivelhogy nem tudta, mi is történt, öregem, rám figyelt az egész resti és én azt ordítottam, majd én megmutatom, és valahogy kitántorogtam, bár az utat sem, az ajtót sem láttam tisztán, csak azt, hogy mindenki bámul rám nagy borjú szemekkel, höhöhö, másnap, mikor mondom a partiban az öregeknek, hogy mi volt, senki sem akarta elhinni, a partiban utoljára Géza bátya verte ki a balhét, persze még jóval előttem, az akkor volt, amikor a lenti kocsmában, tudod a cigányban kinyitotta a Szarajevó bicskáját, és a pincérnő felé indult, aki azt mondta neki, hogy cokcete vi tálján, vegy vás nigdo nerozumí, az öreg erre csak azt mondta, hogy no majd mingyán megértesz te engem, majd én megmutatom ki itt a tálján!, úgy is volt, ezt megértette a csaj, mert még sikítani is elfelejtett, csak állt egy helyben, nyakam rá, hogy összecsinálta magát ijedtében, mikor az öreg elindult feléje a nyitott görbe pengéjű bicskájával, pedig akkor csak hat fél volt benne, ha jól számoltam, és jól, mert az öreg sem mondott többet, meg a komája is annyit számolt, csakhogy akkor még fiatalabb volt Géza bátya is, nem olyan trotyli öreg, mint most, hamar fölment benne a pumpa, egy szerencséje, hogy mink és nem a zsaruk vitték ki az öreget, a komája meg Jani bátya csillapították le odakint, de majd egy órába belekerült, amíg ez sikerült, mert az öreg csak vissza meg vissza, hogy ő majd rendet csinál itt, meg ő majd megmutatja, hát, öregem, én is valami ilyet éreztem, amikor innen a restiből kitámolyogtam, hogy meg kell mutatnom, összeszorított foggal, melóztam mint egy állat, egy évig se mutatkoztam se itt, se máshol s közben mindent átgondoltam becsületesen, összeszorított foggal, ment is aztán a dolog rendesen, láthatod, menő fej lettem, öregem, a csajok ismernek, már szinte mind, a pincér előre köszön, elég egy intés és már repül is a megszokott adaggal, egy fél, egy sör, mondanom sem kell, ez már valami, igaz?, otthon, a kocsmában, ha elbeszélem nekik, itt hogy élek, alig hiszik el, azt mondják, beszélsz össze-vissza, de higgyenek, amit akarnak, én izélek a fejükre, én a magamét már megcsináltam, melyik volna közülük ilyesmire képes, no?, egyikük sem, mert egytől-egyig szar alakok, de hát engem már nem nagyon érdekelnek, én megvagyok nélkülük is egészen jól, nekem nem hiányzik egyikük sem, kétsörtkétfelethejj, én a magamét már megcsináltam, igaz úgy, hogy közben szikráztak a fogaim, csak azt mondd meg nekem, te zöldfülű taknyos, és ezt csak tőled kérdem, ne hidd, hogy akárkitől is eddig megkérdeztem, lásd, hogy jó haverod vagyok, csak azt mondd meg, hogy mitől van az, hogy néha, ha az utcán az emberek közt megyek, ahol nem ismer senki, ahol mindenki rohan a maga dolga után, mért szeretnék én ilyenkor mindig ordítani, megállni az emberek között, és ordítani, akármit, ami a torkomon kifér, ez mér van, mi, ezt mondd meg nekem, te taknyos!, nem tudod, mi, csak bámulsz, mint a borjú az újkapura, hát csak bámulj, ne félj, nem fogok ordítani, mert én megtanultam befogni a pofám, összeszorítani a fogaimat, még ha szikráznak akkor is, érted, érted? érted?