Irodalmi Szemle, 1980
1980/2 - MŰHELY - Molnár Imre: A tartalom zártsága, vagy a nagy földrengések előestéjén (verspróza), Összeszorított foggal (novella)
MOLNÁR IMRE A tartalom zártsága, vagy a nagy földrengések előestéjén Ma, miközben az egyik tanterem felé siettem, azt vettem észre, hogy a falak nagyokat bókolnak, egyszerre előre, hátra himbálódznak, s a nagy csonka márvány hamutartó, amely eddig mindig a sarokban gubbasztott, most katonás léptekkel megindult előre, körülbelül velem egy- irányban. Minden megmozdult, ami eddigi tapasztalataim alapján helyhez kötött szereppel bírt. Mozgott, ingott, keringett az egész épület. Hanem a folyosó végén, egyetlen mozdulatlan pontként, leeresztett hosszú hajjal, csípőre tett kézzel várt rám egy tündér. Lám, én naiv, már azt hittem, mindaz, ami álmok közé varázsol, csak az éjszaka, esetleg láz vagy boldogság eszköze lehet, s íme most akár saját karomba is csíphetek, mit sem változott volna az egész köröttem történő valóság képe. Lépteim is mintha céljukat, irányukat tévesztették volna. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy előrehaladok, sőt abban sem, haladok-e egyáltalán vagy csupán saját tengelyem körül pörgők, egyre kevésbé érezve szilárd talajt talpam alatt. Mondanom sem kell talán, hogy csodálkozásomat egyre inkább valami kínosan feszítő érzés váltotta fel, egyszóval rohadtul kezdtem érezni magam. Már csak a tündér miatt is, aki elmosódott körvonalakkal ugyan, de még egyre várt a folyosó végén, s én nem tudtam tekintete arcomra esik-e, vagy elveszik valahol fejem fölött a végtelenben. Hovatovább arra eszméltem, hogy tulajdonképpen nem fogtam fel helyzetemet, és nem értem sem a velem, sem a köröttem történő változások okát és értelmét. Az eddig oly biztosan működő gondolkodásomra, most aligha számíthattam. Tökéletesnek hitt logikám teljes csődöt mondott s akár valami megvadult óramutató, futkosott körbe életem számlapján: éjféltől-éjfélig: születésemtől halálomig. Egy idő után a tündért is elvesztettem szemem elől s persze így már nem tudtam eljutni hozzá. A zűrzavar egyre inkább növekedett köröttem. A folyosó teljesen eltűnt. A hamutartó helyén éppen egy villamos tántorgott, az ötödik emeletről idelibbent tanterem parkettsínein keresve utat magának. A vaskos tartóoszlopok helyén pedig egy-egy karcsú templomtorony próbálta megtartani csúcsával a repedező, szakadozó mennyezetet. A legnagyobbik, talán a koronázó templom, ajtaján váratlanul a folyó tarajos iszapszínű hullámai bukkantak elő. Ajtajában az aprópénzre váró csengetyűs riadtan menekült előle a semmibe. A mennyezet résein itt-ott csillagok lógtak fejem fölé. Az égbolt nagy kék abrosz, húzódott utánuk. Az volt az érzésem, hogy az egész zűrzavar rémesen közeledik felém.
