Irodalmi Szemle, 1980
1980/1 - Gál Sándor: Nincsenek álmaim (vers)
GÁL SÁNDOR Nincsenek álmaim nincsenek álmaim évek óta nem álmodom ó régen igen régen az egészen más volt kint az istállóban a leterített szalmán ahova olykor a tető-réseken a hold is beköszönt igen abban az időben néha álmodtam de akkor is csupa furcsaságot és ha jól meggondolom nem is álmok voltak azok hanem az ébrenlét s az álom határán tétovázó gondolatok évekig azt próbáltam megérteni mi a halál s egyáltalán hogy van az ember ha már nincs ezek voltak a félelem estéi mélytengeri áramlatok jeges öblök és ilyenkor hiába szorítottam össze hogy fájt a szempillámat hiába riadtam fel szendergésemből a sötétség megkeményedett szarkofágja magába zárt valójában halott voltam aki azt álmodja hogy él aztán a mellettem alvó lovunk horkanása helyre igazította a csillagos eget tizenvalahány éves lehettem akkor éppen épülőfélben lévő ember túl egy háborún túl egy lakosságcserén túl egy ledőlt és küszöbén egy még fel nem épült rendnek az istálló vászonponyvával letakart vackán minden nyári este mert a kicsi konyhában öten nem is fértünk volna már el persze ez így volt természetes akkor korán feküdtünk korán keltünk később voltak nyugodt esték éjszakák s álmodtam hogy elindulok egyedül valami kiszikkadt úton s leszek mint a mesék legkisebb fiúja hős csakhogy a valóságban elsőszülött voltam akárcsak kain s ez reggelre
